Anekdota

/Nembrit kolléga veszi fel a drive thru rendeléseket, én mellette mással vagyok elfoglalva/

Kolléga: Good morning blabla what can I get for you?

Ember a vonal túloldalán: Can I have a mpfhfhft?
Kolléga zavartan felnéz, fél füllel odafigyelek én is: What was that, sorry?
Ember: Can I have a mpghdt?
Kolléga segélykérően rám néz, már vele együtt koncentrálok: Sorry, was that a macchiato?
Ember: No, can i have a mpdhdht?

Most már ketten állunk teljesen tanácstalanul, fülünkre szorított headsettel: I'm really sorry can you repeat that again?
Ember: CAN I HAVE A MOMENT TO READ THE MENU

A budapesti hét villámgyorsan eltelt, kettőt pislogtam és már újra itthon is voltunk.
Furcsa volt nagyon, nagyon sokat használtam a "szürreális" szót, mert egyszerre tűnt a költözésünk mindent felülírónak és meg nem történtnek. A lakásunkban már nem lakunk, a holmijaink még ott vannak, de fel vannak túrva, nem kötődöm semmihez, és mindennek fura szaga van, a lakásnak, a bezacskózott ruháimnak, még a saját macskám illata sem ismerős már.
És úgy az első nap estéjétől minden nappal egyre erősebben vágytam haza haza.

Úgy tűnik mégis maradt belőlem valami az őseim vándorgénjeiből, elvégre miféle gyökerek lehettek, amiket ilyen könnyű volt átültetni - arról nem beszélve, hogy egyre gyakrabban kerül szóba Medveggyel a mégtovábbállás lehetősége.
(erről volt egyszer régen egy beszélgetésem a némettanárommal, amikor meséltem neki, hogy olvasom a Csernobili imát, és atyaég de felbasz, hogy hányan maradtak ott a zónában, mert jaj ott élt egész életében, nem egy atomkatasztrófa miatt fog elköltözni - és erre ő csendesen megjegyezte, hogy milyen szép a gyökerekhez meg a földhöz való ilyen ragaszkodás, én meg csak felvontam a szemöldököm, hogy ok)

Ja és csináltattam útlevelet, nem tudom, mennyire volt jó ötlet a reptérről egyből az okmányirodába menni, szóval a következő tíz évben egy olyan fotóm lesz, ami három óra alvás és két és fél órás repülőút után készült rólam. Bár az ügyintéző szerint harminckilenc évesen (OH GOD) nagyon fogok örülni ennek is.

A macskaszitter meg a világ legjobb ötlete volt, naponta kaptam tízezer fotót a jószágról, aki esküszöm dagadtabb lett, pedig elvileg csak naponta egyszer kapott enni. Nagyon sokat segített, hogy ezen legalább nem kellett aggódnom, és maradt kapacitásom máson agonizálni.
Amúgy bocsánat, nem tudom, miért mondom ezt, valószínűleg csak megszokásból, mert manapság döbbenetes módon tudok beleszarni dolgokba, és ha fel is hergelem magam valamin, úgy öt perc után már engedem is. Mi történik velem, ha a neurózis már nem lesz a személyiségem része?

Ez még korábban történt, de most megtaláltam a screenshotot és felkuncogtam. Ez a kép illusztráció lesz "Nekem semmi sem jó" című önéletrajzi regényemben.

M. kérdezte a múltkor, várom-e, hogy hazamenjünk, és én csak a vállamat vonogattam, hogy hát nem különösebben, mert eddig eléggé csak egy ilyen elintézendő dologként tekintettem a hazautazásra, hogy na ezt is le kell tudni, mert lejár az útlevelem, bankszámlát meg kell szüntetni, néhány téli holmit kihozni, satöbbi, de ahogy közeleg, kezdem meglátni benne a vakációt, hogy nem lesz ez rossz.
Igyekeztem nem túlszervezni, szóval csak a legfontosabbakkal töltök majd időt és lesz időnk Medveggyel is bóklászni a régi kedvenc helyeinken, és így remélhetőleg tényleg lesz egy kis nyaralás érzése is.
Nem tudom, mit várok, milyen lesz majd újra látni a körutat meg felülni a 74es trolibuszra, de majd beszámolok.

És nem tudom, mennyire fog sznobnak hangzani (valószínű nagyon), de a hazatérésre készülve listát írok, miket kell majd vennünk, és a fejemben átszámolom az árakat, hogy az mennyi is fontban.
(és minden alkalommal hozzáteszem utána, hogy "...nice")

Tegnap jött át megismerkedni velünk a cicaszitter, aki vigyázni fog a kis szőrös szemünk fényére a jövőhéten. Azért féltem, amilyen szociálisan szerencsétlenek tudunk lenni, de nagyon szimpatikus csaj volt, még a malac is nagyon ügyes volt, megmutatta, milyen tündéri tud lenni és csak kicsit hisztikézett,  eleinte azon, hogy ki ez a lakásban és mit keres itt, később meg kajáért.

A főnök tegnap reggel bejön, rám néz.
Főnök: Viki, what are you doing?
Én: /zavartan lenézek a pohárra a kezemben/ ...a pumpkin spice latte..?
F: No I mean with your hair.
Én:

Azóta ha szóba kerül a reggeli pletykálás közben, hogy ki mit gondol a főnökről, nem mondom, hogy szerintem rendben van.

Ezt leszámítva összességében jó hangulatban telnek a napok, valahányszor leszólom a hülye vevőket, jön egy cuki (pl. ma a legelső, aki reggel hatkor megjegyezte, hogy nahát új a hajam?), és annak ellenére, hogy egyre inkább úgy tűnik, ez az üzlet el van átkozva (folyton minden elromlik, hétvége óta megszerelték a kávégépet, de mára megint lerohadt, a mosogatógép meg két napja nem működik), mivel a társaság jó, a miénk a legvidámabb diszfunkcionális starbucks a környéken.

Ami viszont elszomorít, napról napra jobban, hogy akik most ismernek, soha nem fogják megtudni, milyen mókás is vagyok valójában - vagyis az anyanyelvemen. Sokat fejlődött az utóbbi időben az angol beszédkészségem, de így is néha belekavarodom hosszabb mondatokba vagy nem jut eszembe egy-egy szó, amit utána vagy helyettesítek egy suta szinonímával, vagy szerencsétlenül körülírok.
És hát na, I like being the funny friend, nyilván a defektes személyiségem egyik patológiás oldalhajtása, hogy mindenképpen szórakoztatni akarok mindenkit a társaságomban, szóval valahányszor sikerül valami mókásat alkotnom angolul, kicsit kihúzom magam, hogy yass, i'm still worthy.

Ma elmentem tekerni kicsit, és amilyen gyönyörű volt az idő, minden pedálhajtásnál elöntött a düh a biciklim iránt. Én annyira akartam szeretni, mert egyszerűen gyönyörű, de folyton szopat engem véletlenszerűen elengedő csavarokkal, váratlanul lapuló kerekekkel, akadó váltóval meg lánccal (mit vártam, francia márka), hogy ma hazaérve leültem és idegből ajánlatot kértem a kedves és megbízható Konrád biciklim ideszállítására (aki amúgy német).
És akivel mellesleg egyetlen egyszer volt csak problémám a közös évek alatt, és az a saját hanyagságom volt: a defektbiztos külső alatt lyukasra dörzsölődött a gumibelső.
Faszomat komolyan.

Ha ősz, akkor meg természetjárás, szóval tegnap kirándulni voltunk, megmásztunk két dombot? hegyet? Matlockban és amennyire gyűlöltem az elején a folyamatos hegynek felfelé caplatást, olyan flow élmény volt egy idő után versenyt szaladni a tetőkre, és közben hallgattuk a mókusokat meg a madarakat neszezni a bokrokban meg a teheneket bőgni (wat). Volt GPS-ünk, de egy csomószor így is eltévedtünk - kétszer ezt emberek előtt tettük, mindkétszer azonnal odaszaladtak hozzánk, hogy merre-merre? Félúton ettünk egy fish and chipset (Medvegy a fisht, én a chipset), aztán hazavonatoztunk.
Annyira szeretek itt élni.
Még úgy is, hogy be van durranva a vádlim.

White lies and pink hairs

Újra pink a hajam.

Long story short, M. bevállalta, hogy kiszőkíti, és elsőre jónak is tűnt - de amikor másnap megláttam hátulról, felcsavartam a fejem tetejére egy kontyba, elmentem a drogériába hajfestékért és megfogadtam, hogy mostantól megint csak én nyúlok a hajamhoz*.

A pinket amúgy nem bánom, nagyon untam a saját hajszínem és ez már bevált, és legalább a hajam is tükrözi a kaotikus beleszarást, amit egyre inkább a magamévá teszek manapság. És megint fel lehet ismerni engem, ha képregényt rajzolok a saját kis életemről.

Mellesleg ma traumatikusan rossz munkanapom volt, a Brexitnek hála akadozik az áruszállítás (nem volt zabtej, szójatej, karamell, és szendvicsek is alig), és reggel a két kávégépből lerohadt az egyik - a déli csúcsban húsz perc volt az átlag idő a rendelés és a kiszolgálás között.
Egy ponton meg voltam róla győződve, hogy ránk fogják gyújtani az egész kócerájt, vagy legalábbis megrohannak vasvillával meg fáklyákkal, de végül túléltem, hazajöttem, és most van két napom kiheverni.
Pedig tök jól indult, először is tegnap volt payday, másodszor meg reggel még csend volt és béke, és arról beszélgettünk, ki mit venne, ha nyerne a lottón, meg elkezdtem kitölteni egy politikai irányultságot néző tesztet és mind megbeszéltük az érdekesebb kérdéseket, ki mit gondol.
Amúgy left wing liberal vagyok, surprise surprise.

*flashbackjeim vannak onnan, amikor hagytam anyukámnak, hogy vörösre fesse a hajam, és répavörös lettem egy kétcentis szőke sávval a hajtöveknél. szóval nem panaszkodom, akkor két évig hülye hajam volt utána: fél évig a színe volt szar, két hónapig fasza volt, amikor tízcentisre vágattam, majd újabb másfél év volt visszanöveszteni normális hosszra.

Amikor lerohad a facebook és az instagram IS