Szóval - visszatérő megaposzt sok fotóval

Jövőhét péntekre béreltünk egy kisbuszt meg vettünk ki szabit A Brit Fiúmmal, Aki Régen Nagydumás Munkatárs Volt (előző részek tartalmából meg azoknak, akik lemaradtak az azóta törölt bejegyzéseimről), esküszöm fogok találni neki új meg rövidebb nevet is - szóval segít összeszedni a szarjaimat meg a Malacot és összebútorozunk. 

Kint fogok lakni halál picsáján, ami miatt sejthetitek milyen lelkes vagyok*, de lesz kertem, saját dolgozószobám és kis háztartásunkban több lesz a macska mint az ember, szóval na, nem lesz annyira szörnyűséges.

*Kb egy angol Csepelt kell elképzelni, de egy gyengébb pillanatomban konkrétan elkezdtem neki zokogni (!) bent az irodában (!!), hogy nem NEM AKAROK A HALÁL PICSÁJÁRA KÖLTÖZNI, szegény nem győzött nyugtatni, hogy annyira nem is a halál picsája, jár busz meg villamos, meg amúgy is szívesen hoz-visz ahová szeretném, és csak a reputációja rossz a környéknek - de ettől még konkrétan végigmentem a gyász stációin. Vidéken meg Zuglóban nőttem fel, annyira élveztem, hogy végre közel lakom a belvároshoz... na mindegy.

Medveggyel még mindig jól megvagyunk, környezetünk-mindenki teljes döbbenetére, anyám kb hetente kérdezte óvatos-fátyolos hangon, hogy "és, Dáviddal hogy vagytok..?", én meg mindig röhögve mondtam, hogy jól, ennél jobban elválni már nem tudunk. Mármint papíron még együtt vagyunk, de na, értitek. 

Amúgy tud róla, áldását adta ránk, csak a csöpögős részletekre nem kiváncsi. Egy nap talán egy találkozó is összejön, csak hát az azért még korai meg kínos lenne.

Az elmúlt hónapokban volt amúgy minden, többet sírtam szerintem az utóbbi fél évben, mint eddigi életemben összesesen. A legmélyebb mélypont az volt, amikor az irodából haza kellett mennem két óra után, mert egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást - szegény Brit Fiú aznap otthonról dolgozott, teljesen bepánikolt, beteget jelentett ő is, kocsiba pattant, összeszedett és együtt töltöttük a nap hátralevő részét. Hihetetlenül kiegyensúlyozott ember, és mellette még inkább egy érzelmi hajóroncsnak érzem magam, főleg most, de most komolyan, ez az egész részben az ő hibája is, ez a minimum.

BFF szerint nem voltam elég ideig szingli és nem volt időm az önfelfedezésre, ezt most próbálom bepótolni. Próbálok befelé figyelni, magamat priorizálni, és lassan, de tanulok. Jobb későn, mint soha. Csak hát DIY-ban kell megoldanom, mert ha a pénz az egyik jelentős stresszforrásom, nem gondolom, hogy jó ötlet lenne egy nagyobb összeget kivérezni hetente terápiára.

Sokat jövünk-megyünk amúgy, amit imádok - várost nézünk, hegyet mászunk, vidámparkozunk, epret szedünk, van kis Holiday Fund-unk ahová minden hónapban félreteszünk, meg egy lista a telefonján ahol írja, miket kell csinálnunk együtt, belehalok, olyan cuki. Legutóbb Wales-ben voltunk, megmásztuk a Snowdon hegyet, egy ponton azt kívántam, bárcsak rám esne egy szikla és véget vetne a szenvedésnek, de megcsináltuk. 

Gyűjteményem van fotókból, amiken leteremt szemtelen madarakat.

Mi van még... meló, nem rúgtak ki továbbra sem, sőt, a mai meetingen a menedzseremmel megbeszéltük, hogy milyen jól teljesítettem ebben az évben eddig, szeretne látni fejlődni és áldását adta rá, hogy cégen belül jelentkezzek jobb pozikra, adott tanácsot meg kidolgoztunk egy tervet, hogy rá tudjak feküdni az év második felében, ha kicsit lenyugodtak a kedélyek. Szeretnék előrébb lépni már, egyrészt unatkozom, másrészt pénzparáim vannak és hát jól esne a lelkemnek egy kicsit magasabb fizu.

Szóval ennyi.

Mostantól írok amúgy rendesen, mert most kezdem érezni, hogy végre nem survival mode-ban vagyok, hanem én vagyok, úgy igazán.