Romantika

Én: És ha beteg lennék és műtenének és nem tudnék egyedül vécére menni, kitörölnéd a fenekem?
Medvegy /enyhén összezavarodva/: Hát... ja.
Én: ROSSZ VÁLASZ! Fizetsz egy ápolót erre a célra és megvárod az egészet kint!
Medvegy: Hogy mi
Én: Mert ha ilyet csinálnál velem, utána nem bírnék többet a szemed elé kerülni és el kellene válnunk.

A legtöbb női munkatársam odavan Medvegyért, már mindenkinek feltűnt, hogy minden műszakomra kézenfogva érkezünk, ad egy puszit a parkolóban és hazamegy, hogy aztán nyolc óra múlva visszajöjjön értem és kézenfogva hazasétáljunk.
És pokolra fogok jutni érte, de imádom a zavart csendet, amikor valaki rákérdez, mit is dolgozik, én meg elmondom.

Ja és hogy pozitív hangnemben fejezzembe a bejegyzést, ma Medvegy hivatalosan is kijelentkezett a magyarországi lakcíméről, hogy ha kitör a háború, nehezebben találják meg a behívóval.

Persze megörökítettem a történelmi pillanatot, ahogy a lakcímkártyáját tartalmazó borítékkal besétál a postára.

Újra itthon

Sok minden történt a budapesti egy hétben, mínusz egy fog, két színház, sok kis találkozás, egy új tetoválás, húsz perc sorbanállás szavazni, de milyen mértékegységben méri az ember az elveszett hitét?
Magyarnak lenni nem szégyen, de most valahogy nem is dicsőség.

Fene sem gondolta volna, hogy a hét legnagyobb vesztesége nem az lesz, hogy a szüleimnél felejtem a kulcscsomómat a lakás- meg kocsikulccsal, haha.

Más: hiányzott nagyon a biciklim, annyira, hogy a hét alatt egyszer biciklizéssel álmodtam és szomorkodva ébredtem.

Megint más: elkezdtem az IELTSre felkészülni, hát jaj, elszoktam én a tanulástól. Ugyanitt lövésem nincs, hogyan csináltam végig az egyetemet*, amikor a koncentrálóképességem időtartama minden túlzás nélkül úgy nagyjából öt perc. 

*mondjuk ja, hat év alatt egy négyéves képzést, lol.