Az összes többi nap azóta arányosan a két véglet között ingázik, inkább a jobb oldalon. Apró sikerélmények, elképesztően jófej és segítőkész kollégák, aztán a legkisebb gyengéd kritika (nem is egészen kritika, inkább gyengéd javítás) és én zokogva borulok be az asztal alá, hogy miért vagyok ekkora szar. Mindenki nagyon cukin meglapogatja a vállam, hogy mi a fenét várok az első hetemen, de na, a türelem és a kedvesség saját magammal nem jellemző rám.
Aztán voltunk Medvegy munkahelyénél céges vacsin, jól egymásra találtunk a másik kelet európai munkatárssal és az ő nyugat európai barátnőjével, így mi négyen fikáztunk Medvegyék cégét és rendeltünk drága koktélokat (céges számlára) kicsinyes bosszúból.
Éjfél után értünk haza, aztán reggel hétre mentem vissza a pályaudvarra és indultam Londonba.
Szürreális élmény volt összeszedni BFF-et a St. Pancrason, hogy aztán együtt bejárjuk Londont - majd vasárnap délben elbúcsúztunk a Trafalgar téren és ő ment vissza a pályaudvarra, én meg a Victoriára elkapni a buszom.
Amúgy nem kicsit volt rossz érzés visszanézni a közös fotókat, mert amennyire cukik vagyunk, annyira nagyon nem tetszett a fejem. Nagyon remélem, hogy csak elképesztően nem vagyok fotogén, mert a disszonancia a fejemben élő kép saját magamról és a fényképeken látott arc között egészen elképesztő.
Ja és elég nevetségesnek érzem az előző posztban említett sok sírást, amikor így utólag már full nyilvánvaló, hogy semmi extra nem volt itt, csak átlagnál valamivel jobb munkakapcsolatok közepesen jófej kollégákkal, akikkel a fos menedzsment miatt elszenvedett traumák kovácsoltak össze.
Én meg kb. úgy zokogtam, mintha a lelki társaimat veszítettem volna el.
Kicsit hülyén érzem magam.
Viszont időnként visszatérek vevőként és tesztelem, hagynak-e fizetni a kávéért, és eddig nem hagytak - ami eléggé jól esik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése