"úgy szerettelek, te voltál az élet, az egyetlen, ami sikerült"

Néha nem árt emlékeztetnem magam, milyen elképesztően szerencsés is vagyok.

Ő állítólag már az első találkozáskor tudta, hát én nagyon nem, de mit tudhat az ember tizenhét évesen. 

(vagyis a világon nagyon sok tizenhétéves bizonyára nagyon sokat, de én nem - én egyszerre voltam koromhoz képest komoly és értem későn meg lassan)

Ő állítólag végig biztos volt benne, bennem, bennünk, és én voltam az, aki mindig óvatosan oldalra lesett, mikor gondolja meg magát, mikor lesz elege belőlem: a hülyeségemből, a faksznijaimból, a személyiségemből, mert sok van mindegyikből. 

Ő meg csak fogta a kezem, nem engedte el soha, még akkor sem, amikor összevesztünk velem, még a legnagyobb melegben sem.

És aztán nem csak fogta, hanem meg is kérte, én meg neki adtam, ha már ennyire kell neki.

Ő állítólag nem így tervezte soha, hanem egyszerűbben: egyszerű lány vidéki házzal, suzuki swifttel, kutyával az udvarban, pszichés betegségek nélkül, hát aztán valahogy mégis én lettem belőle, meg irreálisan pici lakás, két macska, mentálmóka és -kacagás.

Állítólag nem bánja.

Én pedig nem győzők hálát adni, hogy én miatta hittem évekig, hogy ilyen egy normális kapcsolat, és csak ahogy egyre többet látok a világból, látom azt is, hogy nem, ez különleges, ritka és elképesztő szerencse volt, hogy ő engem és én őt és mi egymást megtaláltuk.

Ma tíz éve.