Múlt hétvégén volt az első randink tizennegyedik évfordulója, szóval kibéreltünk egy házikót a világ végén és elvonultunk kicsit. Az ötlet elsöprő siker lett, fogunk még ismételni, és rádöbbentett, mennyire hiányzott a világlátás. Vagy egyáltalán, hogy történjen valami.
És mellesleg én és a kocsi is túléltük a vidéki utakon való vezetést - tudom, hülyeség, de a vezetés még mindig egy kicsit érzékeny pontom.
Melóilag most elég kaotikus minden, le se írom, mert én is unom már. Az életminőségemen viszont nagyon sokat javított, hogy az eddigi túlaggódás után komolyan és őszintén tudok szarni mindenre. Túl sokat rendelek valamiből? Túl keveset? Valamit elbasztunk?
¯\_(ツ)_/¯
Egyik kedvenc munkatársam utolsó napja volt csütörtökön, és közepesen volt kínos, amikor búcsúzáskor megölelt, én meg belesírtam a vállába - pedig se sírós, se ölelkezős nem vagyok (mentségemre szóljon, éppen ovuláltam).
Ő volt az egyik első, aki a szárnyai alá vett, megtanított mindenre, amit tudott és közben folyamatosan dicsért meg támogatott, és még jófej is volt, öröm volt vele minden műszak. Hiányozni fog nagyon, és az ő távozása úgy érzem, lezár egy időszakot.
Végre eljutottam oda, hogy egyáltalán nem szégyellem a korom (HARMINCEGY), sőt, az egyik legnagyobb flexem lett, mert senki nem néz annyinak. Tudom, nem kéne így kapaszkodnom a fiatalságba, de nem tehetek róla, kb. így vigyorgok, valahányszor elkérik a személyimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése