Eseménydús napok

Az első napomon eufórikusan énekeltem mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy TE JÓ ÉG MENNYIRE KIRÁLY EZ A HELY, a másodikon meg sírva borultam Medvegy nyakába a nap végén, hogy miért tettem én ezt magammal.

Az összes többi nap azóta arányosan a két véglet között ingázik, inkább a jobb oldalon. Apró sikerélmények, elképesztően jófej és segítőkész kollégák, aztán a legkisebb gyengéd kritika (nem is egészen kritika, inkább gyengéd javítás) és én zokogva borulok be az asztal alá, hogy miért vagyok ekkora szar. Mindenki nagyon cukin meglapogatja a vállam, hogy mi a fenét várok az első hetemen, de na, a türelem és a kedvesség saját magammal nem jellemző rám.

Aztán voltunk Medvegy munkahelyénél céges vacsin, jól egymásra találtunk a másik kelet európai munkatárssal és az ő nyugat európai barátnőjével, így mi négyen fikáztunk Medvegyék cégét és rendeltünk drága koktélokat (céges számlára) kicsinyes bosszúból. 

Éjfél után értünk haza, aztán reggel hétre mentem vissza a pályaudvarra és indultam Londonba.

Szürreális élmény volt összeszedni BFF-et a St. Pancrason, hogy aztán együtt bejárjuk Londont - majd vasárnap délben elbúcsúztunk a Trafalgar téren és ő ment vissza a pályaudvarra, én meg a Victoriára elkapni a buszom. 

Amúgy nem kicsit volt rossz érzés visszanézni a közös fotókat, mert amennyire cukik vagyunk, annyira nagyon nem tetszett a fejem. Nagyon remélem, hogy csak elképesztően nem vagyok fotogén, mert a disszonancia a fejemben élő kép saját magamról és a fényképeken látott arc között egészen elképesztő.

Ja és elég nevetségesnek érzem az előző posztban említett sok sírást, amikor így utólag már full nyilvánvaló, hogy semmi extra nem volt itt, csak átlagnál valamivel jobb munkakapcsolatok közepesen jófej kollégákkal, akikkel a fos menedzsment miatt elszenvedett traumák kovácsoltak össze. 

Én meg kb. úgy zokogtam, mintha a lelki társaimat veszítettem volna el. 

Kicsit hülyén érzem magam.

Viszont időnként visszatérek vevőként és tesztelem, hagynak-e fizetni a kávéért, és eddig nem hagytak - ami eléggé jól esik.

Utolsó nap - part 2

Végül nem sírtam bent*, ami dicséretes.

*úgy, hogy más látta  

A műszak alatt végig röhögtünk meg nosztalgiáztunk, aztán a zárásra bejött néhány régi meg jelenlegi munkatárs (a "keménymag") és megvárták, hogy utoljára elvégezzem a zárós feladatokat. Levettem a gelembes kitűzőt a kötényemről, letöröltem a nevem a lockerről, még utoljára kiclockoltam, odaadtam a kulcsom az üzletvezető srácnak, és elmentünk a pubba. 

Tizenegy után indultunk haza, amikor még csináltunk egy csoportképet, majd mindenki megölelt és hazaindultam.

Aztán sírtam a telefonba Medvegynek, és most is sírok, ahogy írom, mert tudom hülyeség, de felfoghatatlan számomra, hogy meghívtam embereket, hogy töltsék velem a szabadidejüket, és eljöttek - én nem is akartam beülést szervezni utána, mert miért akarnának munkán kívül is időt tölteni velem, őszintén meglepődtem, amikor kérdezték, hogy ugye lesz - mert idióta vagyok és ha valaki arra utal, hogy kedvel, fel sem merül bennem, hogy komolyan gondolja.

Közben írt az új főnököm, hogy alig várja, hogy találkozzunk hétfőn, és kaptam emailt a HR-től, hogy üdv a cégnél, küldtek a címemre welcome package-et.

Hétfőtől adminisztrátor leszek egy "amerikai banki holdingtársaságnál" - az iroda tíz percre van gyalog, de amúgy sem számít annyira, mert van home office.

Én meg ülök az ágyon és sírok.

Szerintem ideje, hogy rámhúzzanak egy kényszerzubit és berakjanak a szobába, aminek minden fala ágy.

Utolsó nap - part 1

Tegnap az első baljós előjel a konyhában ért, amikor kentem a szendvicseket és elpityeredtem egy kurva toastie fölött, hogy basszus most csinálom ezt utoljára.
Aztán este elmentünk Angol Barátainkhoz, ahol két pohár bor után újra elkezdtek potyogni a könnyeim, és kisebb-nagyobb megszakításokkal onnantól egész este sírtam, végig az überben hazafelé, egy ponton Medvegy letett mellém egy pohár vizet a földre (ahol feküdtem - ne kérdezzétek), hogy azért hidratáljak.
Nem elég, hogy egy ekkora szerencsétlen vagyok, de két óra múlva kezdődik az utolsó műszakom és a szemem tiszta dagadt, faszomat komolyan.

am ende gehst du forbei-bye-bye

Ez az utolsó hetem a kávézóban, és váratlanul érzelmes a búcsú. Gondolatban végigsimítom az egész üzletet, ahol olyan szerencsétlenül kezdtem, és már az enyémmé nőtte ki magát: elköszönök a törzsvevőktől, a munkatársaktól, meg ettől az időszaktól, aminek vége. Ez a fajta bajtársiasság, ami csak a vendéglátásban tud kialakulni, azért fog egy kicsit hiányozni.
Meg persze a magabiztosság, amit olyan keservesen dolgoztam össze magamnak.
Na mindegy, úgy szép az élet, ha zajlik.

Ezt meg végtelenített loopban hallgatom.