Néha eszembe jut, hogy milyen furcsán új dolog tudni, hogyan nézünk ki, elvégre a nagy, tükröződő felületek egész új találmánynak minősülnek. Hány meg hány ember élte le az életét úgy, hogy nem ismerte a saját arcát, és vajon boldogabbak voltak-e ettől?
Ja és megjártam Budapestet, ezekkel a gyönyörűségekkel aludtam egy éjjel (szörnyűek voltak amúgy, hajnali háromkor arra ébredtem, hogy öt percig kapirgálnak az alomtálca oldalán hihetetlen kitartással és agresszióval - először az egyik, majd amikor végre végzett, jött a másik és előadta ugyanazt), elképesztően sokat szocializálódtam, lett egy új tetoválásom megint, és amikor hazajöttem, olyan fáradt voltam, hogy ki kellett pihennem a nyaralást.
Azóta is járunk boxra, sőt, a héten jutottunk arra, hogy a heti egy edzést fel kéne emelni heti kettőre.
A jobb bokám még mindig nem a régi, még mindig kicsit merev, kicsit fáj, és kicsit dundibb is. Úgy tűnik, nem csak beképzeltem a reccsenő hangot a baleset pillanatában.
Tegnap lefutottunk 10.5 kilométert, az eddigi legnagyobb távom. Igazából az első 7 kilométer okés volt, akkor érhettem el a falat, gondoltam csak áttolom magam rajta, és onnantól oké lesz - nem, nem lett, sőt, nem sokkal később már olyan szinten hisztérikus lettem, hogy közel álltam hozzá, hogy Medvegyet belökjem a csatornába, én meg lefeküdjek a fűbe és ne keljek fel soha többet.
Elkezdtem rendszeresen meditálni, miután egy spontán ötlettől vezérelve kipróbáltam egy vezetett meditációt, és tizenöt perc után le kellett kapcsolnom, mert egyszerűen képtelen voltam lecsihadni pár percre. Szerintem ez elég gáz, ha már meg kell halni valamiben, ne valami hülye stresszbetegség legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése