Blabla

Kezdtem nagyon beledepressziózni az If this is a man-be, szóval gondoltam ideje egy kis szünetet tartani, mielőtt folytatom a Truce-t - és mi mással, mint a Nyugaton a helyzet változatlannal? Komolyan, miért vagyok ilyen hülye, magyarul olvasom, és majdnem elbőgtem magam meló közben (ahol olvastam - már véglegesítettek, említettem már?).

Az egyik kedvenc munkatársam (be kéne mostmár mutatni őket, elég nagy hatással vannak az életemre) folyton zongorázik a csoportszobában, és ez olyan szinten felpiszkálta a zongoravágyamat újra, hogy leporoltam a zongorát, vettem kezdő könyvet, és kértem ajánlatot zongoratanártól innen nem messze. Faszomat, komolyan.

(aztán mivel a jelentkezéskor meg kellett adni az életkort és a hátteret az adott hangszerrel, én meg beírtam a tényeket, hogy 31 év és abszolút kezdő, ma kerestek a zeneiskolából először emailben majd telefonon, hogy csak csekkolják, de biztos magamnak kérek időpontot..?)

Én és M. régóta beszéljük, hogy el kéne menni Londonba színházba, múltkor végre el is jutottunk addig, hogy foglaljunk vonatjegyet, szállást meg színházjegyet, és Augusztus végén megyünk az Operaház Fantomjára. Juhú!

Meghirdettem két cipőt vinteden, az egyik már elkelt, a másik foglalózva van holnapig. Most lényegesen felkészültebb voltam, mint a múltkor, vettem az egyfontos boltban zacskókat, és nyomtatni is tudok ingyen a melóban, és hát ez így meglepően simán megy. Rákaptam az ízére, szerintem holnap feldobok még ezt-azt.

Ugly or just not photogenic - an essay, a novel, and a 3 season long series, made by me

- Én amikor látom magam a tükörben: Te jó ég, hogy lehetek ilyen szép, ez hogyan legális egyáltalán. Ezt az arcot angyalok öntötték és örökké hálás lehetek érte nem csak én, hanem a környezetem is, amiért megáldom őket vele. I am perfection. I am greatness.

- Én amikor készül rólam egy fotó: Miért ver engem az ég egy ilyen szörnyen deformált arccal. Az utcán valószínű csak azért nem hánynak vagy köpnek le a járókelők, mert azt hiszik, egy iszonyú balesetben torzult el így a fejem.

Az igazság valószínű a kettő között van, de eléggé megvágta az önbizalmam, hogy egy napon intéztem el a jogosítványhoz a kötelező ID fotót (erről főleg nem akarok beszélni, de legalább folyamatban van a jogsim honosítása - négy év után), aztán később a boxról ismert társasággal mentünk bottomless brunchra, ahol elég sok fotón szerepelek, és hát a hunyorogva okéstól a szörnyűségesig terjedő skálán van itt minden.
Mindenesetre ideje ráfeküdnöm a testem kibikkantására, mert ez csak egyre rosszabb lesz, haha. /kenem fel sírva a retinolt/

A hét amúgy elég aktív volt, Angol Anyánk és Apánk, vagyis M. és A. covidosak lettek, amiről teljesen megfeledkeztem, hogy még egy dolog egyáltalán. Megmaradnak, csak elég nyomorultak szegények. Mi jelenleg úgy tűnik, nem kaptuk el.

Háromszor voltam boxon, holnap megyek negyedjére, mi történik itt. A fent említett outingot az edző kezdeményezte, 27en voltunk végül, alig ismertem meg az embereket normálisan felöltözve, nem csatakosra izzadva, és jól felbasztam magam rajta, miért ilyen kikúrt hangos a zene az ilyen helyeken, ez nem egy faszom klub, alig hallottam a mellettem zajló beszélgetést és most fáj a torkom a sok kiabálástól. Ezt leszámítva jó volt.

Meló meg meló, nem kicsi kő esett le a szívemről a véglegesítéssel, de közben meg valamiért über paranoid lettem, hogy biztos most fogok elkövetni valami gigászi baklövést, amitől leírnak idiótának és mindenki meggyűlöl. De hát ebben a háztartásban mi fizikailag képtelenek vagyunk a lecsihadásra, szóval ez van.

A héten ütöttük be a negyedik költözési évfordulónkat, basszus hogy szalad az idő.

Végleg

Az egész hétvége csendes, de folyamatos háttérzaját biztosította a szorongásom, hogy jaj mi lesz a ma délutáni próbaidő végi meetingen - a nap folyamán ez egyre erősebb mellkasi szorítássá és figyelmetlenséggé vált, három emailt is vissza kellett hívnom, mert elbasztam apróságokat.

Aztán persze lófasz nem volt, minden szép és jó, ők is elégedettek velem, csak így tovább.

Szóval végre valami, ami miatt teljesen jogosan szorongtam - ja nem.

Anti Párizs-szindróma

Nem romantizáltam Párizst soha - érdekelt azért Franciaország, de nem túlzottan, nem véletlenül nem voltunk ott eddig. De amikor legutóbb hazamentem, én és BFF sétáltunk a Wesselényi utcában és beszélgettünk, hogy kéne valahová menni együtt, és a lehetséges városok között feljött Párizs is, én meg megvontam a vállam, hogy OK miért ne.
Aztán pár hete home office-ban voltam és BFF írt, hogy akkor most mi legyen, ötleteltünk, tervezgettünk, számba vettük a lehetőségeinket, nem sokkal később megvolt a vonatjegyem Párizsba.
Izgatott voltam és vártam, mint minden utazást, de lelkes azért annyira nem voltam, nem is néztem utána igazán, amit így utólag azért bánok.

Vasárnap éjjel érkeztem, szóval BFF felvett a vasútállomáson, beültünk egy véletlenszerűen kiválasztott 'kávézóba', körülöttünk mindenki elképesztően stílusos volt és dohányzott, én meg kortyoltam életem legfinomabb pinot noir-ját és be kellett vallanom, hogy oké ez nem rossz.

És ezt utána még sokat ismételgettem, amikor sétáltunk a kis utcákon, egyszerre éreztem magam Bécsben és Budapesten, és milyen vicces már, hogy egészen jól elboldogultam az egy év Duolingós franciával? (beszélni nyilván nem, de a fontos feliratokon meg a menün elnavigáltam)

Vonatozni meg még mindig nagyon szeretek, szóval vicces volt, amikor itthon szorongva feltöltöttem a kindlimet tíz könyvvel mert jézus biztos unatkozni fogok, erre pislogtam kettőt és már ott is voltam.

Ja meg London is király, de azt már tudjuk.

Apróság, jövőhéten hétfőn lesz a próbaidőmet lezáró? átbeszélő? megvitató meeting. Főnök rámkacsintott a legutóbbi 1:1ünkön, hogy nem mondhatja hivatalosan, de ő a helyemben nem aggódna - nyilván aggódom. Majd lecsihadok, ha hivatalosan és írásban látom.