Anti Párizs-szindróma

Nem romantizáltam Párizst soha - érdekelt azért Franciaország, de nem túlzottan, nem véletlenül nem voltunk ott eddig. De amikor legutóbb hazamentem, én és BFF sétáltunk a Wesselényi utcában és beszélgettünk, hogy kéne valahová menni együtt, és a lehetséges városok között feljött Párizs is, én meg megvontam a vállam, hogy OK miért ne.
Aztán pár hete home office-ban voltam és BFF írt, hogy akkor most mi legyen, ötleteltünk, tervezgettünk, számba vettük a lehetőségeinket, nem sokkal később megvolt a vonatjegyem Párizsba.
Izgatott voltam és vártam, mint minden utazást, de lelkes azért annyira nem voltam, nem is néztem utána igazán, amit így utólag azért bánok.

Vasárnap éjjel érkeztem, szóval BFF felvett a vasútállomáson, beültünk egy véletlenszerűen kiválasztott 'kávézóba', körülöttünk mindenki elképesztően stílusos volt és dohányzott, én meg kortyoltam életem legfinomabb pinot noir-ját és be kellett vallanom, hogy oké ez nem rossz.

És ezt utána még sokat ismételgettem, amikor sétáltunk a kis utcákon, egyszerre éreztem magam Bécsben és Budapesten, és milyen vicces már, hogy egészen jól elboldogultam az egy év Duolingós franciával? (beszélni nyilván nem, de a fontos feliratokon meg a menün elnavigáltam)

Vonatozni meg még mindig nagyon szeretek, szóval vicces volt, amikor itthon szorongva feltöltöttem a kindlimet tíz könyvvel mert jézus biztos unatkozni fogok, erre pislogtam kettőt és már ott is voltam.

Ja meg London is király, de azt már tudjuk.

Apróság, jövőhéten hétfőn lesz a próbaidőmet lezáró? átbeszélő? megvitató meeting. Főnök rámkacsintott a legutóbbi 1:1ünkön, hogy nem mondhatja hivatalosan, de ő a helyemben nem aggódna - nyilván aggódom. Majd lecsihadok, ha hivatalosan és írásban látom.