Vasárnap Stratfordba mentünk hármasban A Fiúkkal, még mindig ámulok, milyen természetesen simultunk egymás életébe, reggel kilenctől este hatig megállás nélkül beszéltünk, néha addig röhögtem, hogy már fájt. Aztán ma Nagydumással elmentünk az ebédszünetünkben matcházni (mármint én rábeszéltem, hogy fogadja el, hogy meghívom), ahol megkérdezte, hogy ugye én nem tervezek elmenni a cégtől, mert hát Szabadbölcsész változó intenzitással, de úgy egy éve folyamatosan munkát keres, jelenleg éppen egy újabb interjúról vár visszajelzést. Megnyugtattam, hogy nem, én jó vagyok itt, és a megkönnyebbülését látva kezdtem rádöbbenni, milyen felesleges volt attól félnem, hogy nem számítok nekik.
Aztán délután odajött hozzánk a menedzsere (megszakítva az értékes beszélgetést arról, hogy kinek mi a kedvenc zöldsége), hogy vissza kéne venni a pofázásból és ideje elkezdeni dolgozni, és azóta ezen fosok, hogy lehet feleslegesen aggódunk azon, hogy valamelyikünk elmegy a cégtől, ha mindkettőnket kibasznak a picsába, mert nem tudjuk befogni a szánkat. Pedig már éppen megnyugodtam, mert a reggeli 1:1 az én főnökömmel meglepően jó hangulatban telt és kivételesen nem lett megemlítve, hogy nem kéne annyit beszélni, de lőn, csak itt vagyunk megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése