Szóval, van egy-két furcsa dolga, ami ebben a családban végülis tökéletesen megszokott (aki ma látott egy párt, amint egy hatalmas bokornyi gallyat vonszolt végig az utcán kézenfogva, azoknak elárulom: az a pár NEM mi voltunk).
Először is, amikor elhoztuk, többszörösen hátrányos helyzetűnek hittük: lett egy narkolepsziás, süket autista macskánk. Nem nézett ránk, nem is hallgatott sem a ciccre, sem a tapsra, egyáltalán, semmire, főleg, amikor aludt, és a nap jelentős részét ezzel a tevékenységgel töltötte. Később kiderült, hogy valószínűleg a stressz jött ki rajta folytonos alvás formájában, tud ő életvidám kismacska is lenni (sőt, túl életvidám is - de erről majd a későbbiekben), hallgatni viszont még mindig nem hallgat semmire, de ez sem a képesség hiányából fakad. Inkább az érdeklődéséből, vagyis érti ő, csak lesz.rja
Ja, és inni sem akart, és befészkelte magát az alomba. Fontolóra vettük, hogy veszünk neki egy játszó almot meg egy igazi pisikaki almot, de az azért túlzás lenne.
További mókás Siegfried-sztorik várhatók majd még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése