Les Miserables

Kínomban, mert rettenetes az idő és semmi nincs nyitva, megnéztem a Nyomorultakat, igaz, több részletben és olykor beletekerve, de ez nem számít.
Sem a sztori, sem a zene nem volt új, elvégre olvastam a könyvet (az sem volt egy könnyű szülés, tegyük hozzá), és a musicalkorszakomból ez a mérföldkő nem maradhatott ki.
Csak röviden és tömören: a képi világ gyönyörű, a hangok már nem annyira. Javert kövér, és nem jóképű, innentől megcsappant a jóindulatom a filmet illetőleg (mindig a főgonoszba vagyok szerelmes). Anne Hathaway-t szeretem, de őszintén nem értem, erre miért kapott Oscart. Thenardier-éket imádtam, Amanda Seyfieldnek meg ufófeje van.
Azt hiszem, ennyi.

Medvegy fő nevelési elve: versenyzünk a gyerek szeretetéért. Elsőként rohan megetetni, és ha rosszalkodik, felkapja, megdögönyözi, és közli vele, hogy rossz, de sebaj, megbocsájt. És noha rám maradt a macskatartás nem túl hálás része (rákiabálni, ha kiborítja a kukát, rámászik a tankönyveimre, megeszi a nárciszomat, körömmel felkapaszkodik a farmerem szárán, a lista igen hosszú, mivel Dorci éber óráiban rendkívül hiperaktív), mégis az én ölembe bújik aludni, azonnal dorombol, amint hozzáérek, és az én lábamhoz rohan, ha megijed. Szóval felelősségteljes mami vagyok.
Mindenesetre nem tudom, mi lesz, ha gyerekünk lesz.

Utálom a zuhanyzónkat. Utálom magamat. De inkább magamat.
Eddig csak a fejem magasságában láttam magam, max. a köldökömet, ha lábujjhegyre álltam. Erre most kapok egy tükröt LÁBUJJTÓL FEJBÚBIG. És még csak meg sem tudok szabadulni tőle, mert bele van építve a tutiszupi zuhanyzóba.
Úgyhogy az utóbbi időben esténként, zuhany után, amikor ott állok totál pucéran és vizesen, belenézek abba az átkozott tükörbe, olyan mennyiségű önutálat áraszt el, hogy arra szavak nincsenek.
Azt hittem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy elfogadjam és szeressem magam, de jelentem, nem, a helyzet tragikus.

A Gilmore Girls legkeményebb monológja. Mélységesen át tudom érezni, pedig én csak az életem 1/5ét éltem le Medveggyel.

Yes and what do you know about being a wife? You've been married for what - 40 days? That's nothing. Your father and I have been married for over 40 years. For 2/3 of my life, I have been the wife of Richard Gilmore. I run his household. I plan his meals. I buy his clothes, entertain his business associates. When he loses his reading glasses, I find them. When he wants a nightcap, I make it for him. If he can't remember the name of a colleague's wife, I whisper it in his ear. That's what I do - I take care of him. That's my job. That's who I am. If I could be performing his surgery right now, I would be, but I can't - it's out of my hands. It's out of my hands, and there's nothing I can do but wait. I could lose him, Lorelai. He's my whole life, and there's nothing I can do!

Már egészen elfelejtettem, milyen egy normális, édes kiscica. Aki kétszer körbepattogja a lakást, és onnantól kezdve az az ő birodalma, lazán átgyalogol rajtam, ha útban vagyok, viszont szemrehányón rám nyávog, ha nem adom meg neki az igényelt figyelmet, vagy egy óra mozdulatlanságra ítél, mert éppen a térdhajlatomban tör rá egy halaszthatatlan szundiroham. 

Egyébként a kis szőrös előhozza belőlünk a rejtett szülőt, ugyanis manapság többször elhangzott, hogy "most dolgoznom kell, inkább játssz anyáddal". Vagy amikor villával összetörtem a kajáját, hogy végre enni tudjon, az első falatoknál némán összepacsiztunk. És már a szüleim is csak úgy emlegetik, hogy "a gyerek", sőt, tettek félre neki husit.

Szóval szülők lettünk, csak a gyerekünk egy picit szőrös.

Pillanatképek

Én Sammyvel, a netbookommal az ölemben olvasok (ebookok ebookolvasó nélkül), Medvegy Dorcival játszik. A macska nevének periodikus ismétlését, kuncogást és egyebeket, pl. "hol a cica? hát hol a cica? sehol nem találom a cicát, hát hol lehet? MEGVAN A CICA!!!" hallok, majd egy nagy puffanást, és a macska átpattog a szoba másik felébe.

Mostanság nem szeretek aludni.
Érdekes módon éjjel hirtelen minden sokkal érdekesebbnek és fontosabbnak tűnik, viszont szeretek korán kelni. Ez azzal jár, hogy egész héten 5-6 órákat aludtam, élek és virulok, csak Medvegy kissé nehezen viseli új életmódomat (pedig ő jóval korábban lefekszik, de mivel csak sötétben és csendben tud aludni, én még órákig olvasok a telefonomon).

Egyik legkorábbi emlékem, hogy anyukám a reggeli kakaót a Notre Dame-i toronyőrös bögrémben hozza, és én egész gyereklelkem szomorúságával konstatálom, hogy valami nagy dolog lehet készülőben, hogy az eddig megszokottól eltérően már nem cumiban jön a kakaó.
Egy jóval későbbi, olyan kilenc-tízéves koromból, amikor a barátnőmmel néztük a Susi és Tekergő második részét, és egy jelentben a kutyasrác homályosan látja a kutyacsajt. És én magamban arra gondoltam, hogy szegénynek biztos agytumora van.
A magam neurotikus módján szerettem gyereknek lenni.

Elfelejtettem, milyen jó is az a magabiztosság, amikor úgy megyek valamilyen számonkérésre, hogy biztos vagyok a tudásomban, kérdezhetnek bármit. Nem éreztem ezt, mióta egyetemre járok, és szerintem használat híján elcsökevényesedett a mirigyem, ami ezt a hormont termelte, mert ma zh-t írtunk, és mivel több feladattal is viszonylag gyorsan elkészültem, percekig kerestem a hibát, mit néztem félre, mit rontottam el, mert ez gyanús.

Gyerek viselkedés

Felhúztam az órámat hétre, aztán hajnali kettőig olvastam.
Reggel felkeltünk, mélán a fejünkbe tömtük a reggelit, aztán megbeszéltük, hogy igazából egyikünk sem siet sehová, és visszaaludtunk negyed tízig.
Jól esett, bár nem sokat javított a helyzeten, ugyanolyan reményvesztett vagyok a heti zh-kat illetőleg, csak kevésbé ég a szemem.

Felnőtt Problémák

Hangyák.
Nem tudom, honnan a pokolból jöttek, de vannak. Először megelégedtem a szadista kisgyerekes megoldással, vagyis egy kecses piruettel vagy simán a mutatóujjammal kilapítottam a semmiből előtűnt kis fekete pöttyöket. Aztán a probléma kezdett túlnőni a kis ujjbegyemen, úgyhogy ma beszórtam a főbb felbukkanási helyeiket sütőporral.
Most úgy néz ki a lakás, mintha Woody Allen széttüsszentette volna a kokónkat.

Néha Sherlock Holmes-t megszégyenítő logikával kell elkapnom a saját gondolatmenetemet, ha keresek valamit, amit előzőleg elpakoltam.

A hétvégén nem tudom, mi történt velem. Alapjáraton megfontolt vagyok pénzügyi téren, ha rám is jön a nagy költekezés, az általában kimerül egy körömlakkban vagy valami párszáz forintos apróságban.
Erre szombaton és vasárnap gyakorlatilag csupa olyan dolgot vettem, amit már a boltot elhagyva értetlenül néztem, hogy ezt most miért kellett..? Kezdődött egy Micky egeres csészével csészealjjal (ennek még volt értelme, tetszik és menő belőle tejet kortyolni), egy sampont (sokadikat), rágót (van még, és utálom a mentolt), naptárat (egy már van, csak azt nem szeretem) és ecseteket (szükséges, de kilátástalan, mert kb. félévente elhasználok öt ecsetet).
Mindemelett félre is teszek hetente valamennyit (UTAZÁSRA), szóval most ott tartok, hogy van 70 forint a pénztárcámban, ami akkora, mint egy féltégla.

Visszagondolva örülök, hogy tizenkét-három-négy évesen még nem állt rendelkezésemre az internet, amit a mai korosztály végtelen "önmegvalósítási-", vagyis nyavalygási felületnek használ.
Így annak a bizonyítékát, hogy én is éltem meg hatalmas, soha nem múló problémának egy, a szüleimmel való összeveszést, vagy képes voltam sírni azon, hogy engem soha, senki nem fog szeretni, egy dobozban őrzöm több napló formájában.
Casanova után szabadon továbbfejleszteném: hároméves koromig hülye voltam, tízéves koromig cuki, tizennégyig meg felvállalhatatlan.

Ilyen se volt még, Medveggyel meditáltunk.
És csak egy kicsit röhögtem bele.

Ha a használt edények kifolynak a mosogatóból és van egy szabad estéd... főzz egy teát, süss diétás csokis kekszet és olvass Stephen Kinget.

A pokolra jutok.

Egyszerűen falra mászom a menyasszonyok esküvőhöz való hozzáállásától. Ha egy fórum/cikk/oldal arról szól, hogy hogyan lehet kevesebbet költeni a menyegzőn, valaki tuti jön és beböfögi, hogy ez a te nagy napod és nehogy már ezen akarj spórolni.

Először is: az én nagy napom? Már miért lenne az? Ez csak egy nap! Semmiben sem különbözik a többitől, leszámítva, hogy onnantól nem tanúskodhatok Medvegy ellen a bíróságon. Egyszerűen képtelen lennék milliókat (!!!) eltapsolni csupa értelmetlen hülyeségre. Abrosz? Székláb? Virágdíszek? Tűzijáték? HINTÓ?
Ez most komoly?
Nem akarok belefolyni a büdzsénk és a szervezésünk részleteibe, de az szerintem mindent elárul, hogy nem a szüleinkkel fizettetjük a "mi nagy napunkat", hitelt pláne nem fogunk ezért felvenni.
Még nem fedeztek fel összefüggést az esküvőre költött összeg és a házasság tartóssága között. Nagy pillanataink voltak akkor is, amikor megkapta az első nagyobb fizetését (rengetegnek tűnt), és akkor is, amikor mindenhová biciklivel jártunk, mert nem volt pénze bérletre. Nem értem, miért lenne kötelező hétszámjegyű összeget költenünk egy szertartásra, külsőségekre, amikor az igazán fontos dolgokat nem az asztaldíszek és a székszoknyák határozzák meg.

?

Mit árul el egy blog a gazdájáról? Mindent? Semmit?

Meg lehet ismerni valakit az internetre kihajított naplója alapján? Olyan lenne a valóságban is, mint amilyennek mutatja a dizájn, a cím, az innen-onnan szedett képek és bölcsességek?

Magának vagy a külvilágnak íródnak a bejegyzések?

És egyáltalán: miért?

Túl sok blogot olvastam az utóbbi időben, és a jegyzőkönyvírás túlságosan leterhelte a reál oldalam, hogy hagyja elszabadulni a bölcsészt humánt.

Néha a sebhelyek tesznek minket azzá, akik vagyunk. 

(Nalini Singh)

Lehet benne valami, mert az én sebhelyeim arról árulkodnak, hogy türelmetlen vagyok kivárni, hogy begyógyuljanak a sebeim, és inkább idő előtt lecincálom róluk vart, ezzel eredményezve a heges gyógyulást.

A kicsi lakás előnye, hogy a vendégek érkezése előtt fél óra alatt puccba lehet vágni, és abban benne van a zenekeresgélés és a szórakoztató, bár nem éppen célra vezető röhögcsélések.

Ha házasságot köthetnék egy zenei albummal, az az Imaginaerium lenne a Nightwishtől.
Mivel ez sajnos nem megoldható, azért szólni fog róla pár szám az ominózus szertartáson, amin a legújabb verzió szerint nem egy CD-toknak, hanem egy hús-vér-szőr pasinak mondok igent.

Gyerekkori álmom volt, hogy orvos leszek. Mesekönyvekkel együtt lapozgattam az anatómiakönyveket, korai olvasmányaim egyike volt a Nagy Egészségkönyv, és a mai napig érdekelnek az emberi test meghibásodási lehetőségei és ezek orvoslása. Ennek hála szinte tanulás nélkül mentem át a jogsi megszerzéséhez szükséges elsősegély vizsgámon, és amikor évekkel később biztonságtechnikán is ezt húztam, bele se néztem a tételbe, és így írtam két oldalt.
Másokat és saját magamat is gond nélkül ellátom, lenyisszantok, vért felitatok, só/alkohololdatot sérülésre löttyintve fertőtlenítek, fájdalmas sikolyt fülem mögött eleresztem és bekötözök. A lejárt elsősegélyládánkból kilopkodtam a kötszereket és én használtam el a háztartás betadinját, de ha ezek nem állnak rendelkezésre, igen kreatív tudok lenni, improvizálok vodkával, zsepivel és cellux-szal.
Ha hozzám vágnának egy orvosi diplomát, remekül tudnék praktizálni egy vidéki kisváros háziorvosaként, vagy előző életemben felcser voltam a háborúban.

Things I Love Thursday

♥ saját lakás ♥ saját lakásba környezetkímélő tisztítószert venni ♥ diétás muffin ♥ Soma Mamagésa előadása az ELTÉn ♥ betörni a BMEre és turistaként fotózkodni a mosdóban, a büfében, egy tanteremben, a magasföldszint táblájánál ♥ Medvegy finomat főz! még nem túl széles a paletta, de finom ♥ fél éve pesten élő barátom bemutatja nekem, tősgyökeres pesti gyereknek az új metrót (még ha ehhez kettőt el is kellett engedni) ♥ jó és jobb idő, sok séta ♥ Én, óra közben az ablakon kibambulva: "Nini, esik az eső!" Tanár, a semmiből felbukkanva: "Bizony, mik vannak. Melyik krétát szeretné a táblához?" ♥ Don't starve (a bétaverzió komolyan jobb volt, mint a továbbfejlesztgetett) ♥

Megpróbáltam megsimogatni a saját macskám egy grizzlyt.

Meglehetőst fájt. Meg sem éreztem.

A TLC-n megy a Nem tudtam, hogy terhes vagyok c. csodás műsor. Amikor először néztük, Medvegy röhögve megjegyezte, hogy biztos amerikaiak. De a végére fehér arccal megkérdezte, hogy nem lehet, hogy én is terhes vagyok? Akkor csak röhögtem, de most egyedül nézem, pokrócba bugyolálva, ölemben a laborleírással, és komolyan kezdek pánikba esni.
Kell nekem ilyeneket nézni. Nagy a kísértés, hogy ma vegyek egy terhességi tesztet.

Szeretem a dolgokat, amiket ha egyszer megcsinálok, és akkor meg vannak csinálva. Ezért szeretek írni, rajzolni, kötni, varrni, fotózni, olvasni, tanulni, sőt, bútort összeszerelni, falat festeni, és még egy csomó mindent.

És ebből kifolyólag nem szeretem az olyan dolgokat, amiket lehet, hogy egyszer megcsináltam, de nem baj, csináljam csak meg újra másnap/jövő héten/jövő hónapban. Ezért utálok mosogatni, takarítani, rendet rakni, körmöt vágni, szőrteleníteni, hajat festeni, és még egy csomó mindent.

Meglátott.
Megismert.
Megkedvelt.
Akart.
Becserkészett.
Övé lettem.
És azóta egy nyugodt pillanata nincs, mert nem vagyok egy unalmas sz.r.
Soha nem fog elhagyni, mert nem hagyom.

True Story, bro.

Egyesek csak feleannyi időt szentelnének a párkapcsolatuknak, mint amennyit facebookon/tumblren/általában a világhálón siránkoznak, a világ egy szebb hely lenne kevesebb megható idézettel és nyáladzó képpel.

"We do belong together. We are both sick and twisted. If you think about it, we are incredibly fortunate to have even found each other." 

Kis vacak, de a szívemből szólt.