NO RETURN

Tegnap évfolyamtárs-barátnő P. a segítségemet kérte egy szakmai cikkhez amit ír, és én majdnem elsírtam magam a boldogságtól, amíg az irodalmazást csináltam neki. És belegondolva mennyire szerettem azt is, amikor BFF vagy bárki szakdolgozatához csináltam a tudományos hátteret, talán ez az én valódi perverzióm, tudományos stalking mások munkájához. Bárcsak lehetne erre karriert felépíteni, haha.

A hétvégén a macska elrágta az elől hagyott epilátorom vezetékét, és aki le lett baszva - az én voltam, mert miért hagytam elől. És amúgy tényleg, de ez tökéletesen leírja, milyen macskát nevelni.

Ugyanitt most lamentálok, hogy vegyek-e egy újat egyből, vagy várjak és reménykedjek, hogy esetleg most már nem nőnek vissza a szőreim.

Még valahol olvastam, hogy felnőttnek lenni annyit tesz, hogy irreálisan sokat lamentálsz egy kartondoboz felett, amit ki kéne dobni, de hát egy teljesen jó doboz... és egyrészt éppen négy dobozt kerülgetünk a lakásban (mert hát jó kis dobozok, meg amúgy is a macska szeret chillezni bennük), másrészt meg szerintem a felnőttség egy másik, sokkal kórosabb jele, hogy holnap korán kelek hogy elsők között érhessek a lidlbe, mert a szezonális kínálatban lesz olyan öntöttvas főzőedény, amit kinéztünk Medveggyel a kenyérsütő terveinkhez.

Ezt a fotót meg csak úgy berakom, a londoni reptéren lőttem a landolás után és azelőtt, hogy Angol Barátaink felvettek. A képet viccnek szántam, csak hát a tekintetem halott elvégre volt bennem 0 óra alvás és saccra 8 óra bőgés, és komolyan a faszom se gondolta volna, hogy igaz lesz és nem fogok visszatérni jó ideig.

(ezt bizonyítja, hogy kb három váltás ruhával jöttünk és a konyhámat anyukám ürítette le valamikor ősszel)

Kicsit kezd elhagyni a remény, és nagyon hiányoznak a szüleim meg BFF.

A héten először éreztem tavaszillatot, amikor elmentünk sétálni, és a szél is melegen fúj már. Viharosan és nagyon, de legalább nem jeges, mint eddig.

Nem gyakran nézek magyar youtubereket (nem akarom félrevezetni a youtube algoritmust, hogy ilyeneket ajánljon - általában egész jól eltalálja az ízlésemet), de amikor igen, akkor minimum másfeles legjátszási sebességgel, mert miért beszél mindenki ilyen elképesztően nagyon lassan? Anyukám az ilyenre mondta, hogy megalszik a tej a szájában, amit utáltam, mert vizuálisan elképzelve undorító, de azóta is ez jut eszembe a laaaaaaaassan tűűűűűűnőőődve beszélő emberekről.
Ah de hiányzik Szirmai Gergely.

Tegnap úgy ítéltem meg, hogy ideje szintet lépnem a felnőttségben meg az életem összekapásában, és erre mi lenne jobb, mint egy normális arcápolási rutin kialakítása - szóval leadtam egy rendelést egy vagon krémre. Mondjuk a végösszeg attól szállt el igazán, amikor feladtam az elveimet és hozzádobtam egy Vichy gyógysampont is, az optimista reménytől fűtve hogy egyszer csak emberek közé mehetek majd még ebben az életben.

Ja és a honvágy a legváratlanabb helyekről veti rám magát.

Sally Rooney interjút olvastam, és a kérdések annyira megtetszettek, hogy elloptam és kitöltöttem énis, mint könyves tag.

The book I am currently reading
Jelenleg egy hajszálra vagyok a soha véget nem érő Capote életrajz befejezésétől és újra felvettem a fonalat Virginia Woolf Room of one's own-ban - ez az első Woolfom, nagyon akartam szeretni, de eddig nem tetszik igazán. Mellette visszaszoktam a lefekvés előtti olvasásra, akkor egy könnyűcske YA-t olvasok, az It only happens in movies-t.

The book that changed my life
Ah de nem szeretem az ilyen kérdéseket.

The book I wish I’d written
Még sosem éreztem ilyet könyvvel. Talán a Caraval volt most hozzá a legközelebb, de nem azért, mert fú de jó volt, hanem mert annyira tetszett az alapötlet és annyira el lett rontva nekem a sztori, hogy többször eszembe jutott, én mit hoztam volna ki belőle.

The book that had the greatest influence on my writing
Ha valami jellegzetesen erős stílusút olvasok, azt egy kicsit mindig ellopom egy időre, de szerintem ez mindenkivel így van.

The book that is most underrated
Rainbow Rowell könyvei ugrottak be elsőre: saját kategóriájukban díjnyertesek, végre könnyebb romantikus könyvek, amik okosak, a főszereplők valódiak és van személyiségük, és az események sem irritálóan műek.

The book that changed my mind
Sokat tanultam Melinda Gates A nő helye könyvéből a feminizmusról, globális problémákról és hogy kik és hogyan próbálnak változást elérni. Egyszerre volt nagyon nyomasztó és optimista.
Saját kis életemre vetítve meg talán Tara Westover Educated-je. Nem tartom a "bezzeg Afrikában éheznek" analógiát működőképesnek, ha valakinek gondjai vannak az életével, de Tara története perspektívába helyezte a sajátomat.
Apropó újra kéne olvasni.

The last book that made me cry
Ritkán sírok, az utolsó két éve David Benioff: Tolvajok tele volt. Berlinben voltunk a hotelben, Medvegy szundikált, én meg a radiátornak dőlve bőgtem a végén.
Azelőtt meg a Főnix rendjén bőgtem amikor Sirius meghal, Medvegy akkor is mellettem aludt, milyen mintázat van itt kialakulóban.

The last book that made me laugh
Valószínűleg Rainbow Rowell Attachments-je volt az. Nem emlékszem pontos példára, de a két főszereplő jófej volt és vicces volt a szövegük, szerettem olvasni.

The book I couldn’t finish
Elvből nagyon ritkán hagyok félbe könyvet, csak egyre lassabban haladok velük, majd ide-oda rakosgatom és tagadok még pár évig, mielőtt feladom. Amivel most így jártam, az a The Talented Mr. Ripley, iszonyatosan lassan olvasom és akkor is úgy kell erőltetnem magamba az oldalakat mindenféle érdeklődés nélkül. Liba vagyok, az a könyv meg a kukoricapép.

The book I’m most ashamed not to have read
Hosszú orosz klasszikusok közül bármelyik, Háború és béke, Anna Karenina, Bűn és bűhődés mind kimaradtak. Pótolni akarom majd, ha lesz elég elveszíteni való életkedvem.

The book I give as a gift
Nem tudok könyvet adni senkinek, mert a környezetemben senki nem olvas. /morzsol el egy könnycseppet/ Medvegynek szoktam utalásként könyvet ajándékozni, karácsonyra kapta Terry Pratchett-Neil Gaiman Good Omens-ét, de még el sem kezdte a disznó.

The book I’d most like to be remembered for
A sajátom, amit addigra talán sikerül megszülnöm, haha.

My earliest reading memory
Nem a saját emlékem, de a legkorábbi könyves élményem talán a videófelvétel, ahogy kb. egyévesen ülök és lapozgatok egy nagy képeskönyvet, majd kicsit durvábban kezdem gyűrni a lapot. Anyukám a kamerán kívülről rám szól, hogy óvatosan Viki, mire én kinézek rá és beletépek.
Saját emlékem pedig ahogy anyukám felolvas nekem a Léghajóval a világ körülből.

My comfort read
Elsőre azt mondtam volna, hogy nekem olyan nincs, de belegondolva vizsgaidőszakokban az Educated-hez meg az Anonyma: Egy nő Berlinben könyvekhez tértem vissza.
Meg hát persze a Harry Potter sorozathoz.

Egyszer így

Nem szoktunk tartani Valentin-napot, csak 2020-ban olyan nagyon elúsztunk az ünnepekkel (annyira lefoglaltak a költözéssel járó események hogy elfelejtettük a házassági évfordulónkat, és még a sima évfordulónkat sem tartottuk meg) hogy szükségünk volt valami kárpótlásra és megbeszéltük, hogy most kivételesen megtartjuk, nyilván lehetőségeinkhez mérten.
Jó volt nagyon.

Aztán ma vezettem és olyan szégyenteljesen és indokolatlanul balfasz voltam, hogy az örökkévalóságnak érződő hazaút végén kb kivetődtem a kocsiból és sírva fogadkoztam, hogy soha többet nem ülök volán mögé.

The Anatomy of Solitude

Tegnap elbeszélgettünk egy random nővel az újságosnál (amikor megkérdezte, honnan jöttünk, kicsit terjesztettük ország jóhírét - mondjuk nem nagyon volt mit terjeszteni, első reakciója: "Viktor Orbán? Isn't he a racist bastard?"), és amennyire megörültem ennek a spontán chitchatnek, annyira elszomorodtam utána, hogy ez is csak annak a jele, hogy amúgy mennyire de mennyire egyedül érzem magam manapság. 

Nehéz leírni az érzést, elvégre nem vagyok abszolút egyedül: Medveggyel a kapcsolatunkat csak megerősítette a költözés meg ez az egész ami most történik /körbemutat a világban/ és pont most tudunk végre ismét igazán egymásra figyelni és nyálasan boldognak lenni, Angol Barátainkkal az eddig is őszinte és szoros barátságunk változatlan, a szüleimmel, BFF-fel és az a néhány fontos emberrel a lehetőségekhez mérten részei vagyunk egymás életének és bármikor elérhetőek pár jó szóra vagy mókás mémre - de közben mégis.
Időbe telt diagnosztizálnom, hogy ami igazán hiányzik, az a valahová tartozás érzése.

Egyrészt tudom, ez valószínűleg otthon is gyötörne most, elvégre már előre sajnáltam magam tavaly januárban az egyetem vége miatt és tudom, hogy Budapesten sem voltam része semmilyen közösségnek (a saját kis barátaimon túl), mégis... nem tudom, miért glorifikálom most az egészet.
Tojás vagyok, a világ meg egy jó minőségű teflon serpenyő.

Amúgy komolyan nem értem, mit nyavalygok, még rémlik hogy az évfolyammal, aki olyan nagyon hiányzik most, szóba sem akartam állni és egy szemeszterig kb ki-be osontam a suliból meg a leghátsó sorban ültem minden előadáson, csak ne kelljen senkihez sem hozzászólni. Fuck my life.

A hétvégén egy hajnalom elment azzal, hogy amikor felébredtem és megláttam a macskát az ágy végén heverni, hirtelen eszembe jutott, hogy mi lesz ezzel a szegény kis jószággal, ha esetleg netalántán végre valaha haza tudunk majd utazni. Vagy egy órán át feküdtem ébren és pörögtem ezen a megoldhatatlan problémán, felsorolva a lehetőségeket, amik közül egyik sem választható - magára nyilván nem hagyom, egyik szomszéddal sem vagyunk még csak köszönőviszonyban sem, Angol barátainkat megkérni mégiscsak terhes lenne, hogy naponta jöjjenek át kiganézni az almot meg ücsörögni kicsit az amúgy üres lakásban, a cicapanzió meg Pó természetével fel sem merül*.
Egy idő után már-már beletörődtem, hogy hát akkor ennyi, Pó kellőképpen távoli halálig nem utazunk sehová, és végül sikerült visszaaludni - aztán a nappali fényben kábé tíz perc volt megguglizni és megbeszélni Medveggyel hogy majd fizetünk cicaszittert. Meglepően sokan foglalkoznak ezzel, és őszintén, a tarifájuk sem olyan magas, amennyit ne érne meg simán a lelki békém.

(amíg ezt írtam, a szóban forgó terrormalac az ölemben hevert és időnként méltatlankodva csipogott egyet)

*Nem tudom említettem-e már, de Pót szoktuk terrormalacnak is hívni: amikor Angol barátaink még átjöhettek, fél óráig minden alkalommal csak a hálóból figyelte őket, minden hirtelentől nagyon könnyen megijed, rettegve fülel valahányszor elmegy valaki az ajtónk előtt és hiába porszívózzák a folyosót hetente kétszer, ő még mindig az ágy alá menekül előle.

Dolly Schiller legutóbbi posztja után tűnődtem el a gyökereinkről (Medvegy esetében inkább azok totális hiányáról - nem akarom exploitálni szegényt, de tökéletesen leírja őt az a tény, hogy ő volt az, aki türelmesen állt a háttérben a csomagjainkkal amíg én bőgve búcsúztam BFFtől majd később a szüleimtől a reptéren), és beugrott az az emlék, amikor olyan 13 éves voltam és a pszichológusom megkért, hogy rajzoljak le egy fát - én pedig egy sétáló fát rajzoltam aminek a kitépett gyökerei voltak a lábai.
Much forshadowing.

Ugyanitt elképzelhető hogy kezdek asszimilálódni, tűnődött főhősünk, ahogy minden probléma nélkül kikrúzolt a 4 fokba kesztyű nélkül, nyitott télikabátban (alatta egy pólóval és egy vékony kardigánnal) - és így is melege volt.

Elmentem a Superdrugba vécépapírért, és végül ott hagytam húsz fontot és most már nem csak rózsaszín, hanem lila is a hajam.
Mire véget ér ez az egész, a hajam vagy galaxisszínű lesz, vagy úgy fog kinézni mint az a gyurma ami az összes szín összemixeléséből maradt.

Excuse my csúnyaságjog-védelmi firka - BFFnek fotóztam ő meg ismeri az arcomat és tudja hogy amúgy nem vagyok ennyire csúffejű, de csak ezen a fotón látszik normálisan a színe.

Tizes skálán mennyire karantén, hogy miután bekentem a vágódeszkáimat olívaolajjal, a maradékot kb fél pillanat habozás után kenem a hajamba..? Mentségemre szóljon most kicsit száraz, mosás előtt állt és úgyis sapkában hagytam el a lakást.

Mental health update: manapság stabilan jó, sőt, minden nap kicsit jobb. Ritkábbak a rossz pillanatok és gyűlnek a jók, egyre több egészséges rutinom van, aminek köszönhetően már nem úsznak el teljes napok bénító szürkeségben. Kicsit szánalmas, hogy ennyire az alapoktól kell újrakezdeni, de hát na, hol érdemes, ha nem az elején.
Talán az elégedettség egyik kis titka, hogy rá kellett szoktatnom magam, hogy odafigyeljek a hétköznapok apró szépségeire: tegnap az egész napomat feldobta, hogy rám tátotta a száját egy vadlúd amikor elsétáltam mellette, vagy egy másik megbízhatóan boldog pillanatom amikor felmosás után kinyitom az ablakot, tiszta hűvös illat van, leülök egy kávéval és a macska valamilyen formában az ölembe-mellém hever.

Viszont akármennyire várom, egyre jobban tartok tőle amikor ennek az egésznek vége és újra kikerülök az emberek közé. Ez is szánalmas, de félek hogy annyira megszoktam, hogy csak ketten vagyunk, hogy újra kell majd tanulnom a szociális interakciókat. Már ott tartunk, hogy néha lassan rápislogok Medvegyre, ahogy a macskára is szoktam, ez komolyan a vég.
Aztán persze lehet minden jobban alakul a várnál és végre nem lesz időm agonizálni csak teszem a dolgom.
Ki tudja.