Tegnap elbeszélgettünk egy random nővel az újságosnál (amikor megkérdezte, honnan jöttünk, kicsit terjesztettük ország jóhírét - mondjuk nem nagyon volt mit terjeszteni, első reakciója: "Viktor Orbán? Isn't he a racist bastard?"), és amennyire megörültem ennek a spontán chitchatnek, annyira elszomorodtam utána, hogy ez is csak annak a jele, hogy amúgy mennyire de mennyire egyedül érzem magam manapság.
Nehéz leírni az érzést, elvégre nem vagyok abszolút egyedül: Medveggyel a kapcsolatunkat csak megerősítette a költözés meg ez az egész ami most történik /körbemutat a világban/ és pont most tudunk végre ismét igazán egymásra figyelni és nyálasan boldognak lenni, Angol Barátainkkal az eddig is őszinte és szoros barátságunk változatlan, a szüleimmel, BFF-fel és az a néhány fontos emberrel a lehetőségekhez mérten részei vagyunk egymás életének és bármikor elérhetőek pár jó szóra vagy mókás mémre - de közben mégis.
Időbe telt diagnosztizálnom, hogy ami igazán hiányzik, az a valahová tartozás érzése.
Egyrészt tudom, ez valószínűleg otthon is gyötörne most, elvégre már előre sajnáltam magam tavaly januárban az egyetem vége miatt és tudom, hogy Budapesten sem voltam része semmilyen közösségnek (a saját kis barátaimon túl), mégis... nem tudom, miért glorifikálom most az egészet.
Tojás vagyok, a világ meg egy jó minőségű teflon serpenyő.
Amúgy komolyan nem értem, mit nyavalygok, még rémlik hogy az évfolyammal, aki olyan nagyon hiányzik most, szóba sem akartam állni és egy szemeszterig kb ki-be osontam a suliból meg a leghátsó sorban ültem minden előadáson, csak ne kelljen senkihez sem hozzászólni. Fuck my life.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése