This aint my first rodeo

Túléltem tegnap az IELTSet, de már nem merek optimista lenni az eredménnyel kapcsolatban, lesz, ami lesz, legfeljebb ez az új hobbim, kicsit drága de más drogozik.
Mindenesetre sokat dobott az önbizalmamon végig, hogy már ismerős volt minden és tudtam, mire számítsak (ezt mondjuk továbbra is elérhettem volna alapos felkészüléssel, de no). Érzésre megint az írásbeli lett a leggyengébb, szóbeli talán kicsit jobban sikerült most, mert hát elég sokat segített, hogy vittem magammal vizet és hidratáltam rendesen végig, szóval addigra nem volt behorpadva a fejem. Lepődjünk meg együtt, hogy jobban teljesítek, ha fizikailag nem vagyok szarul.

Eredmény jövőhéten.

Azóta megint felértékelődött és megédesült a szabadidőm, pedig esküszöm, nem sokat vett el eddig sem a felkészülés (akkora darab szar vagyok, hogy az hihetetlen).

Ezt meg a Sainsbury parkolójában fotóztam még valamikor.

So effin angry

A mai műszakom olyan szörnyű volt, hogy többször elgondolkodtam a felmondáson: az egyik munkatársam beteget jelentett, amitől olyan kevesen voltunk, hogy nem tudtam elmenni a szünetemre, 5:30 és 1 között kétszer ültem le 5-5 percre, mielőtt visszarohantam volna, mert a többiek így már nem tudtak megbirkózni a munkamennyiséggel.
Aztán meg tök hülyén éreztem magam, hogy most komolyan arra a munkatársamra vagyok dühös, aki kórházban töltötte az éjszakát és ezért nem tudott bejönni - szóval a pusztító dühömet a menedzsmentre irányítottam, akik annyira megvágták a büdzsét, hogy ilyen szinten ki van számolva a munkaerő, és elkezdtem ajándék kávékat osztogatni a kedvenc törzsvevőimnek, mert miért ne.
Ja és később a kajámért sem fizettem, lol, rúgjanak ki nyugodtan, szívességet tennének vele.

Azóta amúgy hazajöttem, lezuhanyoztam és aludtam két órát, szóval most kicsit jobb, de komolyan, a faszomat már.

I survived the 2 days of the British Summer, and all I got was like 4 hours of sleep

Ma végre szabadnapom volt, szóval kitakarítottam a depression den-t (depresszióbarlang? jobb fordítási ötleteket várok), megmostam a hajam és hámlasztottam, elpakoltam a sok kacatot, kimostam az ágyneműt, most meg meggyújtottam egy gyertyát, csináltam salátát és mindjárt leülök végre tanulni is a JÖVŐHETI IELTSRE, szóval ezt kapd ki, élet, képes lenne ilyesmire egy mentálisan nem egészséges ember?!

Amúgy nem tudom, hogyan bírtam a budapesti nyarakat, amikor rutinszerűen volt akár hetekig 30-35 fok, mert most a kétnapos brit hőhullámban komolyan meg akartam halni, óránként beugrottam a zuhany alá, nem tudtam gondolkodni sem, éjjel meg lehetetlen volt az alvás, borzalmas volt.
Mondjuk valószínű nem segített az sem, hogy 1: a lakások inkább a hideg időre vannak kitalálva, nincs légkondi, 2: a mienk tetőtéri, 3: nem lehet kinyitni az ablakot*.

*technikailag ki lehet, az ablak képes a kinyílásra**, csak hát a malac.

**mármint az egyik, mert a hálóban a fos függőleges redőny fejkorlátját berakták közvetlenül az ablak elé, vagyis csak kb. két centire lehet kinyitni, mielőtt beleütközne a keret. Itt Angliában is vannak ám ilyen mérnöki lábonlövések.

Ja és apropó malac, szegényért annyira aggódtam így a kánikulában, naponta átkeféltem, hogy a lehető legkevesebb extra szőr legyen rajta, időnként belegyúrtunk nedves kézzel, hátha az segít a kis hőérzetén, meg próbáltunk ilyen-olyan hűtő tippeket bevetni nála, de így is látszott, hogy nem igazán éli a helyzetet. Szegény a sok, puha szőrével meg a közel hétkilós kis testével nem ilyen időre van kitalálva.

Két napja lejárt a Netflix előfizetésünk, előtte még gyorsan megnéztem a Keep Sweet: Pray and Obey-t és úgy felkúrtam magam rajta, hogy azóta nem vagyok teljesen túl az élményen, hozzáadva a Roe v Wade-et meg az általános helyzetet, komolyan mi a picsa van Amerikában.

Ja és egyéb problémák rovat: van egy tízfontos amazon vásárlási utalványom, amit még az amazon bojkottunk előtt kaptam, és fingom nincs, mire használjam, pedig el kéne, mert lassan lejár.

Longboi belájkolta a képemet róla

Négy óra múlva állásinterjú, már értem, miért nem csinálnak emberek ilyet gyakran, ez kurvastresszes. Felváltva beszélem le magam a melóról, hogy nemisérdekel meg amúgyistúlmesszevan, meg vizualizálom magamat, ahogy végigsétálok az NHSes badge-emmel a kórházi folyosón (kilakkozott körömmel!). Végigkérdeztem a barátaimat, mit várjak egy ilyen interjún, mindenki megnyugtatott, hogy sztenderd "hol látod magad öt év múlva" meg "mondj magadról három negatív tulajdonságot" típusú kérdések várhatóak, nem olyan, hogy "van egy beteg, aki 100 kiló és 164 centi, de csak fél lába van, diabos, szívbeteg, fél veséje van és terhes, milyen étrendet írna neki? ja és mellesleg allergiás a kazeinre és nem szereti a piros színű ételeket".

Más.

Még mindig emlékszem tavaly, amikor kiröhögtük Medvegy brit kollégáját, aki kánikuláról meg arról panaszkodott, hogy nem tud aludni a melegben, amikor húsz fok fölé ment a hőmérséklet - és most itt vagyunk, 26 fok van és mi szabályosan vergődünk, naponta négyszer szaladok el egy-egy gyors zuhanyra és még a munka is vonzó, mert ott legalább van légkondi.

Ugyanitt én vagyok az a szerencsétlen, akinek meg kell gugliznia, hogyan kell csevegni, mert nem bírom már tovább a gyötrelmet. Egyre több törzsvendég próbál velem csevegni a kávégép fölött, amíg csinálom a lötyijeiket, ami iszonyúan jól esik meg tök cuki, de én közben belehalok, annyira szenvedek a kíntól, hogy hogyan kell ezt csinálni. Az ő életükben én egy NPC vagyok, de szeretnék egy szórakoztatóbb lenni.

Két év két nap

Két éve (meg két napja) ilyenkor repülőre szálltunk és elutaztunk Londonba két sporttáskányi nyári ruhával, ahol Angol Barátaink felvettek és kezdetét vette a két hetes karantén meg az itteni új életünk.

Ennek örömére ma elmentünk Yorkba és megetettem Long Boit, a nagyon hosszú kacsát.

Még mindig nem az igazi a hangulatom, de a kacsa sokat segített a helyzeten.

Nemrég meséltem Medvegynek, hogy haha túl régóta vagyok a Starbucksban (jövőhéten lesz EGY ÉVE) és túlságosan kevés inger ér, mert unalmamban nem csak az árakat jegyeztem már meg, hanem kezdtem a félig rendszeresen vevőket is, és milyen aranyosan meglepődik valaki, amikor mielőtt bármit mondana kérdem, hogy a szokásosat..? A nevét pedig tudom fejből.

...erre tegnap elmentünk a mi szokásos kávézónkba, és a barista srác azzal fogadott, hogy americano és szója latte, itt fogyasztva? Aztán hozzátette, hogy üljek csak le, majd kihozza nekünk. Majdnem meghaltam, milyen cuki már.

Szóval most új törzshelyet kell találnunk.

why am I like this

Az állásinterjú megadta végre a kellő lökést ahhoz, hogy elkezdjek az IELTSre készülni, persze nem viszem túlzásba, de naponta leülök foglalkozni vele pár órát.

Ugyanitt elkezdtem a klinikai dietetika tudásomat is felfrissíteni, amivel csak annyit értem el, hogy elkezdett szorítani a mellkasom és tele a fejem nem túl szép, önbántó gondolatokkal, szóval lehet ezt még félreteszem egy kicsit, és visszatérek a térképek összehasonlításához.

lesz egy állásinterjúm jövőhéten

dietetikusnak

sírok

Adulting is hard

Faszért kellett nekem ilyen faszom hülye szakmát választanom, ahol a működés ilyen erősen beszabályozott, hogy faszom tagságokkal meg nyilvántartási regisztrációkkal baszakodhatok, amik vagy drágák, vagy drágák és még csak nem is hajlandóak felvenni engem tagnak.
Következő életemben érteni szeretnék a matekhoz és elmenni IT-be, úgy hallottam, ott jól keresnek, lol.

Elég morcos vagyok most, nem igazán tudom megfogalmazni, miért, bosszant az élet, bosszantanak az emberek, bosszant minden apróság. Pár nappal ezelőtt meg mellkast szorongató szomorúság tepert le, amikor elpanaszoltam Medvegynek, hogy minden bajom van, pedig igazából semmi bajom nincs, csodálkozva nézett rám, hogy ez úgy hangzik, mint egy depresszív epizód. Én meg olyan meglepett pikachuként néztem vissza, hogy az ember azt hinné, soha nem volt még ilyen.
Néha csodálkozom, hogyan engednek engem szabadon járni a vadont és nem helyeznek gyámság alá.

Közben mókás, amennyit szórakozok vele, a szorongás manapság nem jellemző rám, elvégre nagyon sok mindenbe szarok már - ami egyrészt csodálatos, elképesztően megkönnyíti a hétköznapokat, de közben ezzel a bénító szomorúsággal párosulva eléggé megnehezíti az életem hosszútávon. Mert most motiváció híján a fegyelmezettségemre meg a rutinjaimra vagyok hagyva az olyan dolgokban, amik az adott pillanatban kellemetlenek, de összességében kellenek a fejlődéshez (edzés, helyes táplálkozás, tanulás, önképzés), és mint tudjuk, kurvára nem vagyok fegyelmezett.

Furcsa idők ezek, de nem panaszkodom, mert mint fentebb írtam, igazából szarok bele.

Meg amúgy is, lesz majd jobb is, csak most nem az. Inkább dokumentációnak rakom ezt most ide, mert tudom, hogy elmúlik majd.