Ma elmentünk romantikázni kedvenc kávézónkba, ahol a déli csúcsban egy kisgyerekes pár ült mögöttünk. A négy év körüli kislány üvöltött, ahogy a torkán kifért és nagy krokodilkönnyeket hullatott, először azért, mert tejszínhabot akar enni, amikor megkapta, azért, mert neki nem kell a cukros tejszínhab, de végig változatlan hangerővel és vehemenciával. Életem egyébként nyugodt és béketűrő párja itt szorította meg a térdem, hogy nincs kedvünk inkább máshová menni? Nem volt, úgyhogy meggyőzésként próbálkoztam a bociszemes romantikázással, de a mögöttünk hörgő-visító gyerek valahogy mindig beférkőzött a tudatunkba. Ekkorra már nem érdekelte a tejszínhab, azért vonyított, mert az apja nem mellette ült.
A történet itt vett szerencsés fordulatot, amikor végre a gyerek szülei rájöttek, hogy ez egy kávézó, és nem játszótér, és apuka kirohant a gyerekkel a hóna alatt, anyuka még megitta az utolsó kortyot, és ment ő is. Komolyan, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből. Ekkor fogadtam meg, hogy nem lesz gyerekem.
Megjegyzem, utána jött még egy család, egy hasonló korú kislánnyal és egy kisbabával. A kicsi békésen nézelődött a babakocsiban, a kislány megevett egy profiterolt, és olyan békés és meghitt volt az egész jelenet (és legfőképp csendes), hogy talán mégis lesz majd egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése