Elég nagy stresszforrás volt a kocsi esedékes műszakiztatása, amit még magyarul is csak úgy mertem annó bevállalni, hogy apukám fogta a kezem, vagyis elintézte helyettem, amíg én a szerelőgarázs cicáit molesztáltam. Angol Barátaink ajánlottak szerelőt, rettegő arcomat látva M., vagyis Angol Anyánk egy ponton azt is felajánlotta, hogy elkísér, ami amennyire csábító volt, annyira tudtam hogy utána nem tudnám a tükörbe nézve felnőttnek nevezni magam - de a férjem támogatását még elfogadhatónak ítéltem, szóval ma reggelre foglaltam időpontot és elmentünk.
Aztán a nagy rettenetes esemény annyi volt, hogy bevezettem a szervízbe, ahová simán és csont nélkül beparkoltam, otthagytuk a kocsit és három órával később hívtak, hogy mehetünk érte és hazavezettem. A legnagyobb trauma az volt, hogy hazafelé lányos zavaromban rossz leágazásnál fordultam ki egy körforgalomból és tettem egy kört egy Sainsburys parkolójában, meg kétszer lefulladtam hazafelé menet (már majdnem megsértődtem, eddig egyszer sem fulladtam le ezzel a kocsival, most meg öt perc alatt kétszer, de Medvegy szerint lehetett ennek valami köze ahhoz, hogy alig volt fagypont felett a hőmérséklet). Ezt a hatalmas traumát beoszthatjuk egy évre, amikor mehetünk majd megint.

Aztán vettünk egy magazint, mert manapság vágyom az írott sajtóra és ezekben a nyomott időkben valamennyire feldob a lehetőség, hogy minden hónapban kipróbálhatok egy új cuki újságot, és lebontottam a sálat, amin heteken át dolgoztam mert valamiért már mégsem tetszik.

Most az egyszer mentem bele egy vegán facebook csoportos szájkaratéba, de azóta bánom.
Dramatic reenactment:
Random ember: Itt egy statisztika, hogy Hongkongban milyen sokáig élnek az emberek, és ott sok húst esznek.
Én: correlation =/= causation xkcd képregény.
R.e: haha, hallottál a Kína tanulmányról?
Én: igen hallottam és nem tartom relevánsnak.
R.e: akkor hozz tudományos kutatást arról, hogy a lektinek egészségesek.
Én: mivan
R.e: Linkelek néhány kutatást a saját blogomról, hogy a növényekben sok a lektin, a lektin meg öl és áteresztő bél szindrómát okoz. Az autoimmun betegek nem ehetnek sok lektint. Ja és három éve ettem egy padlizsánt és rosszul lettem.

Ezen a ponton kikapcsoltam az értesítéseket a posztra, de azóta is fel vagyok baszva. Szóval levontam a következtetéseket és ilyet többet nem csinálok.

Ez itt meg megdöglött.

Múlt héten bejelentkeztünk háziorvoshoz végre - eddig húztam, mert mindig vártam hogy kicsit jobb legyen a helyzet, erre a helyzet nem egyre rosszabb lett, mi meg még mindig nem voltunk bejelentve sehová..?
Kitöltöttünk ezer papírt az egészségügyi állapotunkról, és én bejelöltem hogy akarok vért adni és a szerveimet is vigyék nyugodtan, erre kaptam egy NHS ORGAN DONOR CARDot a tárcámba meg egy tájékoztatót, hogy köszönik szépen, de azért beszéljem át a családommal a biztonság kedvéért. Én meg megtettem, mert engedelmes jókislány vagyok, és hú de nagyon fura volt szóba hozni.

Nem azért mert bárkit meglepett volna a dolog, mindenki támogat a döntésben elvégre abban a szellemben nőttem fel, hogy egymásban nem a porhüvelyünket szeretjük, hanem a megfoghatatlan belsőt, szóval a halál után előbbihez nem kötődünk - ráadásul apukámmal rendszeresen poénkodunk halállal, hullákkal meg emberi hamvakkal, amiért nyilván a pokolra fogunk jutni, szóval rám fért már néhány pozitív karmapont.

Közben elkezdtem egy ilyen otthontornás-edzős kihívást, és tegnap meg tegnapelőtt szkippelnem kellett a napi edzést mert a méhem teljesen kiszívta a mojómat és ahhoz is túl kedvetlen-gyenge-rosszul voltam, hogy felkeljek Medvegy mellől a kanapéról. Egy hét alatt a mérlegen semmi változás nincs még, és mégis ég és föld a különbség, annyira nagyon jó érzés fél év után újra használni az izmocskáimat (vagyis ami maradt belőlük ennyi csoffadás után).

Cinnamon buns

A malac nagyon agresszívan bújós lett manapság, ahová megyek, jön utánam, a fürdőszobából se jöhetek ki vehemensebben, különben rányitom az ajtót, ahol vár rám. Ha pedig az asztalnál ülök, nagyon cukin figyelmeztetően csiripel kettőt, majd bevetődik az ölembe, nem számít, mi van ott éppen, kávé, laptop, könyv.

Ja és Medvegy rászoktatta, hogy a délutáni szundikája alatt a macska betakarva a térdénél aludhat, szóval már elég ha elkezd helyezkedni és a macska már cöcög is és kéri be magát a takaró alá.

Akartam sütni fahéjas csigát, és az első eresztést olyan csúfosan elrontottam (elfogyott, már nem azért, csak nem olyan lett, amilyenről álmodtam), hogy vérszemet kaptam és muszáj volt újráznom. Majdnem sikerült ezt is végleg eltolni, amikor véletlenül teljesen lehűtöttem a tésztát és azt hittem ezzel megöltem az élesztőt, de végül nem, és ezzel már elégedett vagyok.
Ugyanitt a főszereplőnk rájött, hogy akárhogy töri magát, kizárólag teljeskiőrlésű lisztből nem lehet szép (vagy igazán finom...) sütiket csinálni.

Nemrég értünk haza a szarvasos parkból, ahol Angol barátainkkal sétáltunk meg hóembert építettünk a szakadó hóban (Medvegy és M. illegálisan pálinkáztak is egy bokor takarásában), és annyira feltöltődtem a hóban hülyéskedéstől, hogy most határozottan jó.

Időnként belegondolok, összességében mégis milyen szerencsém van, hogy abban a korban élek, amelyikben - és nem csak azért, mert tudok kényelmes bugyit viselni meg kényelmesen menstruálni, hanem mert mennyivel könnyebb a hideg időt elviselni a modern ruhagyártás csodáival felszerelve: van vízálló cipőm, meleg kabátom, sapkám, kesztyűm, zoknim, aláöltözetem, és nem kell egymásra halmoznom a rétegeket reménykedve, hogy a harmadik gyapjú kabátban végre sikerül eltalálnom az egyensúlyt és nem fagyok meg, de még tudom mozgatni a karom hogy kipakoljam a férjem halait a piacon vagy emelgessem a szappanosládákat a gyárban.
(vagy milyen egyéb csodás munkalehetőségek álltak egy nő előtt 150 évvel korábban)
Ez egyrészt annak a két eseménynek a kapcsán jutott eszembe, hogy a viktoriánus életről olvasok egy könyvet és tegnap vettünk új extravastag paplant, amiben ma olyan volt aludni, mintha egy drága perzsa kiscica lennék az anyukája szőrpocakjához bújva.

/M és én az ASDA ágyneműrészlegén állva/
Én: Nézd, van virágmintás...
M: Nem, azt hozzuk.
Én: ...van még ilyen férfias geometrikus mintás...
M: Nem. Azt.
Én: Biztos? Nem kéne inkább valami felnőttes?
M: Nem.
Én: 

Visszaolvastam a blogomat azokból az időkből, amikor még volt életem.
Haha, milyen ironikus, hogy amit akkor vegetálásnak gondoltam meg átmeneti állapotnak, visszanézve Eseménydús Valódi Élet volt.

Előfizettünk egy hónapra Disney+ra, szóval Medvegy bejelentette, hogy most "a szart is kinézzük belőle". A karantén alatt komolyan nem tudunk mást csinálni, szóval eddig napi 4 film az átlagunk, plusz kitaláltuk, hogy megnézzük az új élőszereplős filmeket, közvetlenül utána pedig az eredeti rajzfilmverziójukat, ami nagyon nem tesz jót az új filmek megítélésének.
(A Szépség és a Szörnyeteggel kezdtük, ma a Mulan jött, a jövő héten az Aladdin - az Oroszlánkirállyal várunk, hátha kijön végre a YMS GIGAKRITIKA a filmről)

M: Olyan régóta együtt vagyunk, a kapcsolatunk lassan tud venni magának sört a boltban.
Én: Az azért még nem.
M: Akkor olyan régóta, hogy hamarosan elvégzi az általános iskolát. Vagy eléri a beleegyezési korhatárt.

Vennünk kellett Medvegynek új mackót, mert amit hoztunk, kezdett gyorsabban elhordódni, mint ahogy mosni tudtam.
Ja, és több boltban bevezették, hogy egy háztartásból csak egy ember mehet bevásárolni, szóval hivatalosan már kajáért sem mehetünk ketten.
Egyrészt tudom, hogy ezek a szabályok azért vannak, hogy mielőbb szabaduljunk és visszaálljon minden a normális kerékvágásba, de lassan egy éves évfordulója lesz annak, hogy hazaküldtek a kórházi gyakorlatomról és elkezdtem hivatásszerűen otthon ülni, és már nagyon nagyon nagyon fáradt vagyok.

Suck my diiiiiiiick 2020

Ezt a számot egészen konkrétan egész nap énekelgettem, istenem, Little Big, hogyan tudtok ilyen csodálatosak lenni.

Láttuk az új minimalista dokumentumfilmet Netflixen, és amennyire rárezonáltam az elsőre (azt megnéztem vagy ötször), ez kicsit vicces lett, Medvegy többször megjegyezte, hogy flashbackjei vannak a szektás szüleivel töltött gyerekkorából. Én meg már nem tudom, a két ürge hányszor tudja még elmesélni ugyanazt az eredettörténetet vagy hány oldalról tudunk még körbejárni egy egész egyszerű témát.
Úgy utálom, amikor valamit szeretnék szeretni, mert tetszik az üzenete, de egyszerűen nem megy, mert a kivitelezés olyan fájdalmasan béna vagy részrehajló, lásd kb. összes vegán dokufilm vagy "szakkönyv". Meh.

Találtam egy 1913-as "Don'ts for Wives" című könyvet, gondoltam majd röhögök egy jót a sok múlt századi szexista tanácson, erre egy-egy kicsit elavult kijelentést kihúzva simán elmenne ma is ilyen önsegítő könyvnek (“Don’t interpret too literally the ‘obey’ of the Marriage Service. Your husband has no right to control your individuality." vagy “Don’t profess to care nothing about politics. Any man who is worth his salt does care, and many men learn to despise women as a whole because their wives take such an unintelligent attitude.”).

Nem sok kedvem van írni manapság, de ahogy látom másnak sem.

Szerintem tökéletesen leírja, mennyire ki vagyunk éhezve a szociális interakciókra, hogy már Medvegy is megjegyezte, hogy elege van a skype-os randikból.
Ez komolyan egy szint.
Tegnap Angol Barátainkkal elmentünk egy szigorúan social distancing sétára a helyi őzikés parkba, mókás volt, hogy foltokban cuppogtunk a sárban és kopogott alattunk a fagyott föld, attól függően, merre sütött éppen a nap. Mikor lett hirtelen ennyire tél?

Lett egy unokaöcsénk Medvegy oldaláról, és olyan fura a gondolat, hogy neki 2021 nem egy random év, hanem a születési éve. Viszonyítási alapként a nővérem átküldött néhány képet a szalagavatómról, és atyaég, 2011 december nem csak hogy létezett, de egyszerre volt múlt héten és két emberélettel ezelőtt.

Medvegy kedvesen megjegyezte, hogy 14 éves korom óta ugyanaz az arcom, csak a hajam változik. Még nem döntöttem el, ezen megsértődjek-e.

Ja és a lockdown új mélységébe süllyedtem, zenei elemzéseket hallgatok különböző fimzenékről és musicalekről. Egyrészt rájöttem, hogy botfülem van, másrészt azért tanítható vagyok, mert egy idő után tényleg kezd feltűnni az, amiről beszélnek. Kicsit sajnálom, hogy erre nem tanítottak meg ének-zenén, a Megrakják a tüzet bezzeg néha mai napig kísért.
(bevág zenét a kérdéses műből
én: hmm, zene, szól
hozzáértő videós az agyvérzés határán: és itt tisztán hallani, hogy mennyire szarrá ment minden/nincs ritmusban semmi/elcsúszott a hang/egyéb zenei katasztrófa
én: abszolút, mi ez a szörnyűség, hogy képzelték egyáltalán)

Viszont sutyiban kijött egy új Saltatio Mortis album, amiről a spotify elfelejtett nekem szólni (?!?!?!), szóval most lecserélem az aktuális kedvenc számom, amit egyszeres ismétlésen hallgattam eddig (woo-oo-oooo, CHANSON DE ROLAAAAND).

Wo-ooo-oh, CHANSON DE ROLAND

Egyre kényelmetlenebb hiányát érzem a könyveimnek, főleg most így megint bezárva a lakásba. Mert persze, interneten el lehet érni bármit, de az igazi mégis az, amikor az ember megkíván valamit és csak úgy leemeli a könyvespolcról. A némettanulás volt most az utolsó csepp, újra aktívan németezni akarok, és hát az első gondolatom az volt, hogy oké előveszem a régi Themen Aktuell-eket és végigszaladok rajtuk.
Haha, jokes on me.
A német megfelelőjét a fentebbi okokból nem tudom.

Pár nappal ezelőtt jöttünk haza a napi kültéri programunkról (élelmiszervásárlás) és szokás szerint végigpásztáztam az ablakokat macskát keresve, amikor megláttam egy piros izzóval bevilágított szobát. Felüvöltöttem Medvegynek, hogy nahát nézze, valakik becsavarták a szexizzót*, erre megnéztem jobban és hát izé, tényleg. Egyszerre vagyok öreg és nagyon ártatlan.

*

Miután láttam, hogy a macska mennyire szereti a macskabútorát, de csak addig használja, amíg ott vagyok a hálóban, rászoktunk, hogy reggel kihozzuk a nappaliba, este pedig vissza - azóta az öröme határtalan, reggel őriz engem amíg alszom, aztán egész délelőtt onnan ítélkezhet felváltva rajtunk meg az utca népén. Gondolkodtunk, hogy veszünk még egyet, de egy macskának felesleges kettő, úgyis mindig ott van, ahol mi.
Valószínű Pó lesz az egyetlen vesztese annak, ha végre visszatérünk a normális kerékvágásba és mindketten dolgozni fogunk, annyira édesen élvezi az állandó jelenlétünket.

HNY

Mondanám, hogy kicsit szomorkás volt a szilveszter, de nem, mert hosszú-hosszú ideje először nem nyomasztott semmilyen közelgő vizsga, és ez a tudat már önmagában erősen aktiválta az agyam örömközpontját.
Délelőtt gyorsan kitakarítottam, ágyneműt mostam, főztem, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni az új évben, és olyan 9től taktikusan adagoltam az alkoholt, hogy 2020-ban ne kelljen már józannak lennem, ami be is jött, mert onnantól írásban zaklattam a barátaimat a szeretetemmel valamennyi közösségi platformon. Viszont ennek a zseniális ötletnek egyetlen hátulütőjeként 2021 első dolgát (egy zacskó mikrós pattogatott kukoricát) azonnal el is basztam és onnantól égett popcorn szag volt a lakásban.

Ja és lányos-hajas dolog: olvastam, hogy a festett-színezett hajat érdemes nem meleg vízzel mosni, meg amúgy is többször belefutottam már a hideg víz előnyeibe, szóval pár napja hadd szóljon alapon kicsavartam a csapot a leghidegebb oldalra, majd bedugtam a fejem a zuhany alá.
Amikor már fájt a fejbőröm és merevek voltak az ujjaim a hidegtől kicsit megbántam a dolgot, viszont tény, hogy életemben ilyen gyorsan még nem mostam hajat (pedig amúgy sem tart tovább öt percnél), alig engedett a színéből és nem olyan száraz, mint általában mosás után lenni szokott. Mellesleg a jelenleg extrém problémás fejbőröm sokkal kevésbé irritált és egyáltalán nem is viszket.
És esküszöm, hogy ezt a posztot nem szponzorálta a hideg víz.

Lényegesen jobban felbaszott, hogy nem fértem hozzá a Spotify 2020 wrapped statisztikáimhoz, mint amennyire indokolt lenne, és végül le kellett törölnöm és újratelepíteni, hogy megadja magát és az arcomba mondja, hogy egy zenei autista vagyok és kb. 7 számot végtelen ismétlésen hallgattam egész évben. Insert surprised pikachu.