Valahányszor azon panaszkodom, hogy a malac túlságos ragaszkodása terhes már, elszégyellem magam, hogy mennyire fogom majd bánni ezt a nyavalygást, amikor már nem lesz malacom.
Dorci haláláig soha nem gondolkodtam ilyeneken, addig teljesen természetes volt egy-egy kisállat társasága az életemben, de azóta nem tudom lerázni a fájdalmas gondolatot, hogy amikor az ember maga mellé fogad egy kisállatot, pontosan tudja, vagy legalábbis reméli, hogy végig fogja nézni ennek a kis lénynek a teljes életútját, beleértve a végét is - és a búcsú az életút hosszától és az állatka személyiségétől függő mértékben lesz majd fájdalmas.
És ez vajon mit árul el rólam? Hogy néha előre félek és szorongok, mert még rémlik, mennyire tud egy ilyen fájni, de ennek ellenére is így döntök, pedig tudom, hogy vége lesz majd egyszer, és akkor megint rettentően fog majd fájni,
de addig...
És már könnyezem is írás közben, és ilyenkor megfogadom, hogy soha többet macskám nem lesz, de kit áltatok, úgyis lesz majd még macskám, mert nem csak egy-egy individuális macskához kötődöm, hanem a fajta szelleméhez, minden macskához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése