Mosogatás advanced level:
Egy rakat edény, hideg víz, frissen lakkozott körmök.

(note to self: legközelebb bármiféle manikűr előtt vess egy pillantást a mosogatóra)

A mai nappal véget ért életem első saját és különbejáratú vizsgaidőszaka.
Hát volt itt minden, hajnalig tanulás, bögre zöldteák egymás után ledöntése, elejtett információmorzsák után való kétségbeesett keresgélés könyvben, jegyzetben, interneten, hisztérikus sírás, hisztérikus röhögés, sírvaröhögés, megkönnyebbült röhögés és csendes csalódottság.
Nem túlzásból használok ilyen nagy szavakat, tényleg elég tragikusnak éltem meg. Szóval ma, egy cukrászdában, egy cukormentes túrótorta és Medvegy mellett lezártam magamban ezt az elfuserált félévet. Hát tanulságot hozott bőven, úgyhogy letagadni azért nem fogom, de nem is fogok pólót nyomni belőle.

RIP

Vacak megdöglött, maradványait holnap helyezi örök nyugalomra a kukásautó.
Tanulság: naiv lelkek ne menjenek haldokló dolgok közelébe.

Egyébként sem vagyunk normálisak, de a vizsgaidőszakkal járó stressz extrémen abnormálissá tesz, előhozza belőlünk az infantilis kis nyomit, amik belül vagyunk, de többnyire elnyomjuk vagy nem hagyjuk érvényesülni.
Az utóbbi héten rendszeres program volt a lakásban fel-alá rohangászva, visítva-röhögve birkózás, párbeszédek morgásokból, értelmetlen szavakból, esetleg értelmes szavakból, csak értelmetlen sorrendben, és a világmegváltó filozofálások és eszmefuttatások, többek között hogy rengeteget spórolhatnánk az esküvőn, ha magam köré tekernék egy függönyt és szalaggal masnit kötnék a derekamra, sőt, a fotóson is, ha a telefonokon instagramos fotókat csinálnánk, akkor még a függönyruhám sem gagyi lenne, hanem öko meg eredeti.
Végülis remekül szórakozunk, de azért véget érhetne már.

OBIban:
Ő: Nézd már, ez micsoda?
Én: Szexizzó.
Ő: /pajzán vigyorral/ Akkor hozzuk.

Úgyhogy most van egy szexizzónk.


(2:50től)

Xbox Kinect Nike+ Trainer

Tegnap hoztuk haza, és már dúl a szerelem.

Kicsit kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok, de már látom a végét, úgyhogy visszatért az akaraterőm, vagy hogyismondják, az az izé, ami mozgat, ami rávesz, hogy kimásszak az ágyból és csináljam, amit kell. Ezzel jócskán megnőttek az esélyeim a túlélésre.

Medvegytől kaptam Sims3-at, tegnap végre játszhattam is vele. Szegény simemen kiélem magam, este tízkor jégkrémet eszik, hogy aztán hajnali háromkor elmenjen az edzőterembe és addig gyúrjon, amíg el nem ájul. De előtte felcsípjen egy gazdag irattárost és flörtöljön vele a futópad mellett. Egyébként szabadúszó újságíró, és van egy macskája, Sir Thomas Meowington.

Egyébként hamarosan jobb dolgom is lesz a blogolásnál, mert festeni fogok, meg edényeket válogatni. Hamarosan költözünk, de erről psszt.

Ha nincs mellettem, nem tudok elaludni.

Ha mellettem van, az természetes.
Aztán reggel arra ébredek, hogy rámtaszigálta az összes paplant és olyan szorosan átölel a tűzforró testével, hogy úgy érzem magam, mint egy szaunában, nem is, mint egy kazánban, sőt a Napban nincs ekkora forróság, és vörös a fejem és még a hajam is izzadt és kicsapódik az összes fehérjém. És sisteregve ég bele a lábnyomom a hideg padlóba, ahogy elmenekülök.

Ha vége

Ha vége a vizsgaidőszaknak...

...nekiugrom a könyvkupacnak, amit egy hónapja kerülgetek, de nem merek beleolvasni;
...végigcsinálom Jillian Michaelstől a 30 day shredet;
...kiveszek egy szabadnapot, amikor be sem kapcsolom a gépet és fel sem öltözöm, hanem egész nap filmeket nézek, olvasok, teát és turmixot vedelek;
...újra elkezdem nézni a Supernaturalt;
...olvasok;
...addig kötök, amíg a fonal le nem koptatja a bőrt az ujjamról;
...végre foglalkozom a hobbimmal;
...még többet olvasok;
...hosszú, céltalan sétákra indulok;
...felteszek egy hajpakolást, a hatóidő alatt felszínes női magazint olvasok és kilakkozom a lábkörmeimet, lassan és végtelenül ráérősen, nem törődve vele, hogy én is csak azért látom majd, mert nem lehet zokniban zuhanyozni;
...olvasok, ha nem mondtam volna;
...sütök valami sütit;
...elmegyek végre és csináltatok új személyit az októberben lejárt helyett;
...olvasok. könyveket. nem jegyzeteket! könyveket! amíg ki nem folyik a szemem. és még utána is. csak braille-jal.

Lehet, hogy valaki mókásnak találta, hogy a Pretty Little Liars-t Dirty Little Whores-nak tömörítette, eleinte remekül szórakoztam rajta, meg abszolút találó is, de már a hócipőm televan, amikor sokadjára kell az átnevezgetéssel totojázni.
Egyébként ma reggel daráltam be az utolsó három részt az első évadból. Mostmár kifogásom sincs, irány vissza tanulni!
Már látom a vizsgaidőszak végét, ami tök jó, mert juhú meg vége, de egyben elszomorít, mert elfogyott az idő, és ugyan jól éreztem magam, és élményekben, tapasztalatokban, röhögésekben gazdag, csodás félévet zárhatok, de az indexbe nem ezt írják, és a számszerű, száraz tények kiábrándítóak...

"Írni kéne egy sorozatot, amiben pitsák pitsulnak Manhattenben."

(Nagyon eredeti lenne, Medvegy, dollármillókat kaszálnánk vele. Hogy nem jutott ez eddig senkinek sem az eszébe..?)

Komolyan ez volt a napom fénypontja, meg a reggeli almás-fahéjas zabpehely. Vagyishát volt még, de tizennyolckarikás dolgok meg nem ilyen szép kék cicás blogba valók.
(még mindig nem tudok betelni vele, néha csak úgy megnyitom a blogom, hogy lássam, milyen tökéletesen illik az a cica a headerembe)

Ennek ellenére bizonyos napokon nincs kedvem semmihez, leginkább a tanuláshoz, ami vizsgaidőszakban igen ciki.

Ma új íróasztalt vettünk, ami azzal járt, hogy kiszelektáltam a régi alatt lévő vackokat. Így akadtam rá egy régi füzetemre, és benne egy gyöngyszemre.
Nyelvtanórán párbeszédet kellett írni, már nem emlékszem, mi volt a feladat vagy a téma, de íme az enyém, az eredeti és cenzúrázatlan, 2008ból:

Lány: Szia drágám! Olyan szép napunk van ma! Hogy vagy?
Fiú: Ó, életem, olyan boldog vagyok, hogy hívtál! Tudod, hogy nélküled életem egy taknyos papírzsepit sem ér!
Lány: Figyelmeztetlek, ne mondj ilyet!
Fiú: Szerelmem olyan, mint egy számsor: végtelen és egyre csak nő!
Lány: Na mennem kell. Nem csak a kapcsolatunk, de a vonal is megszakad.
Fiú: Jaj.

Reggel elbőgtem magam, mielőtt elindultam volna.
Befelé a villamoson együtt utaztam egy csövessel, és hiába álltam át az ajtó mellé, még vizsga közben is érezni véltem a szagát, és most, hogy felelevenítettem, megint rosszul vagyok (egyébként semmiféle szánalmat nem érzek ilyenkor, csak mérhetetlen, gyilkos dühöt).
Aztán elkezdtem sírni a trolin hazafelé, végig hazafelé, meg itthon is, és most csak ülök kinyújtott lábakkal, és nekiállok tanulni a következő vizsgámra, mert nem akarok sírni többet.

Minél többet tanulok (vagy csak pépesedik szürkeállományom a túlzott agyi tevékenység és a tetemes mennyiségű komolyzene tragikus kombinációjától), annál inkább nyilvánvalóbb, hogy basszus, én IMÁDOM ezt. Ha nem lenne a sürgető határidő, lényegesen élvezetesebb lenne, de így is tetszik, és tagadhatatlan, hogy ez már a vég.

Egyik fogadalmam volt erre az évre, hogy életben tartok egy növénykét.
Tegnap elmentünk az OBIba (manapság gyanúsan sok időt töltünk ott), és amíg Medvegy a fúrófejeket és egyéb férfiasan érdektelen dolgokat nézegetett, kínomban megcéloztam a növényrészleget "a legkisebb rossz" felkiáltással. Medvegy sem siette el a dolgot, volt időm bőven, és mielőtt kiválasztottam volna egy éppen akciós kis virágocskát, tettem egy nagy karikát az üzletben.
Nem gondoltam volna, hogy a növényeknek is van leértékelt részlege, de megtaláltam. Elég bizarr volt, mint egy növénykórházban a növényelfekvő, vagy növényintenzív. És ott volt Ő,  egy kis piros azálea, vagyis csak a neve szerint, mert virága az már nem volt, és nekem annyira megesett a szívem rajta, hogy felkaptam és elhoztam. Pedig harmadáron, haldokolva is drágább volt, mint néhány élettel teli normális virág, de nekem ő kellett. Elneveztem Vacaknak.
Szóval most szelíd gondoskodással próbálom megmenteni Vacakot az enyészettől.

Ágyban reggelizni, megnézni a Gossip Girl utolsó évadának utolsó részét, sokkoltan ülni fölötte egy kicsit, és utána még tízig olvasni.
Nem esne jól minden nap, de ma kifejezetten csodálatos volt.

Nemrég újranéztem a komplett Szex és New York sorozatot (nagyon szórakoztató Medveggyel pitsafilmeket/sorozatokat nézni, a kommentárjainkat jegyezni kéne), és rögtön az első évad második részében elhangzik egy mondat, amit hallva megfogalmazódott bennem: Charlotte, mi lelki társak vagyunk, annak ellenére, hogy később elképesztő baromságokat fogsz csinálni:

"Nekem túl vastag a combom."

 Később ezt csak tetézte egy Glamour címlapra adott reakciójával:

"Gyűlölöm a combom."

 Charlotte, én azért szeretlek.

Kérsz egy kis kokaint? Heroint? LSD-t?

Mert nagyon szépeket tudok ám rajzolni!

Tegnap délután elmentünk nézelődni ezt-azt kis lakásunkba. Mindkettőnkön rajtunk volt a vásárláskényszer, és megbeszéltük, hogy ilyenkor kihasználjuk és nem veszünk egy milliomodik játékot vagy tízmilliomodik körömlakkot, hanem valami hasznosat.
Úgyhogy majdnem vettünk ágytakarót, íróasztalt, szendvicssütőt, aprítót, és végül egy turmixgéppel tértünk haza, Benderrel, aki olyan almás-joghurtos-zabpelyhes turmixot csinált nekünk, hogy azt hiszem, ez egy csodálatos barátság kezdete. Majd jönnek a turmixos receptek, hihi.

A falra tudok mászni, ha valaki Apának szólítja a férjét, főleg, ha még GYEREKÜK SINCS.
Az ember apját hívja így, nem pedig azt, akibe szerelmes és rendszeres időközönként nemi életet él.

Szmájliszótáram

:D - általánosan mondok valamit. Próbálok leszokni róla, hogy minden mondatom végét így zárom, de az a rögeszmém, hogy ami mögött nincs szmájli, azt félreértik, mert nem olyan hangsúllyal olvassák, amilyennek írtam. Már hivatalos leveleimbe is majdnem beleírtam.

:) - meghatottságomat, köszönetemet szokta közvetíteni a kis klasszikus.

:( - általában csak együttérzésből írom, ha igazán szomorú vagyok, azt nem így fejezem ki.

XD - nem nagyon használom, mivel a South Parkra asszociálok róla, szóval csak ha tényleg olyan reakciót vált ki belőlem az olvasott üzenet.

:P - cukkolódom, piszkálódom, biztosra akarok menni, hogy senki nem veszi komolyan.

:DD - tényleg mosolygok, mérsékelten nevetek.

:DDD - konkrétan nevetek a gép előtt.

:DDDD és tovább - gátlástalanul röhögök, csorog a könnyem, csapkodom a térdem.

"-.- vagy simán -.- - ironizálok vagy csak hozom a formám. Grumpy Smiley-nak nevezném, legújabb idolom után szabadon, és ilyesmi fejet is vágok hozzá. Jellemzően az egyik leggyakrabban használt szmájlim.

^^ - boldog és elégedett vagyok, ha cica lennék, így néznék ki.

*.* - lelkes vagyok és a monitorra hajolva csillog a szemem.

O.O - őzikeszemekkel kérek valamit, a "lécciléccilécci" rövidítése három karakterben.

O.o - "he?", "most mivan?" és "ez most komoly?" egyben.

Egy idő után minden vizsga előtt eljutok abba az állapotba, amikor már abszolút nem érdekel semmi, csak legyek már túl rajta.
És ez nem egy időzített poszt.

Az új fejlécem egy kövér macska, a hátterem meg American Horror Story, csak kéken.
Egyetlen blogba belesűrítettem a három legkedvencebb dolgomat a világon, ami nem pajzán vagy túlzott dicsekvés. Ohhjeee.
PS.: már nem American Horror Story, nehezen lehetett látni rajta a betűket, és a kövér cicát is lecseréltem egy másikra. Most egy darabig ilyen marad.

A Bukott Lány

Még csak nem is rossz a kedvem.
Pedig egész hazaúton úgy tipegtem, mint a megnyomorított lábú kínai nők, mert rendkívül okosan a tegnap is emlegetett csizmámat vettem fel, és egyedül már nem olyan fun csúszkálni.
De azt hiszem, kezdek belerázódni, vagy csak magamhoz térni.
És végre olvasgattam egy kicsit. Könyvet. Regényt.
Nem semmi.

Egy séta az esti hóesésben hihetetlenül fel tud tölteni, pedig a januári mélységes melankólia meg az azt okozó vizsgaidőszak nem semmi energiákat igényelnek.
Körülbelül minden lámpánál rácsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű, meg ugye milyen szép, meg nézd ezt, meg nézd azt, ő meg csak mosolygott.
Aztán meg utcákon át húzott haza.
Szó szerint, mivel csúszós talpú csizmám volt rajtam.

74es trolibusz

Ha a körútig megyek és sietek, kapásból várnom kell a megállóban, aztán félúton lerobban/leszakad a vezeték/áramszünet lesz/utat bontanak/állunk a dugóban, és a menetidő jó esetben 20, rosszabb esetben 25-30 perc.
Ha a végállomásig megyek és ráérek, rászánok 30 percet, erre a megállóba egy perc késéssel gördül be a troli, megy mint a rakéta, és a felszállástól számított 18. percben elhagyom a járművet.

Ezennel ünnepélyesen írásba adom, hogy
ROHADJON LE A BAL LÁBAM, HA HETI EGYNÉL TÖBB ÓRÁT ELBLICCELNÉK* A KÖVETKEZŐ FÉLÉVBEN.
*: annak számít az otthon maradás, fotelekben döglés, biliárdozás, hamarabb lelépés, illetve az órán rajzolgatás, könyvolvasás, alvás, vagyis minden, ami nem padban ülés, figyelés és aktív jegyzetelés.

(nem mindenki tudja feldolgozni a hirtelen jött nagy szabadságot, na)

Néha olyan jó lenne dohányozni, sikkesen, két ujjal fogni egy szál cigarettát és utána nézni a kifújt füstben manifesztálódó gondolatokat.

De gyerekkori betegségeim miatt igencsak lecsökkent a tüdőkapacitásom, szóval  nem hiszem, hogy megengedhetném magamnak.

És elég nevetségesen néznék ki, ha az egészségről való prédikációim közben egy cigi lógna ki a számból.

Igen könnyen rákattanok a dolgokra, a tökömnek kell még egy függőség.

Meg füstnél és ruhabűzösítőnél jobb helye is van a kis pénzecskémnek.

Ráadásul utálom a sárga fogakat és a cigiszagot.

Meg egyébként is, Medvegyet sem óhajtom kitenni a hamutálba nyalás élményének.

Hát, ezért nem dohányzom.

Nemrég a fénymásolótól egy hatalmas stócnyi papírral hazabaktatva döbbentem rá, hogy milyen irtózatos mennyiségű fa veszik kárba azért, mert nem tudok képernyőről tanulni, kindülről olvasni, netbookba jegyzetelni és okostelefonom valamelyik még okosabb appján vezetni ügyes-bajos dolgaimat.
Nem is grafomán vagyok, hanem nekroarbofil.

(mivel ezt a szót én találtam ki, és a google is csak engem dob ki rá, kötelességemnek érzem definiálni:
nekroarbofil - görög-latin halott fák látványát élvező, bennük örömet lelő személy)

Helyzetjelentés

Túléltem a matekvizsgát.
Túl akarom a biztonságtechnikát is, amit utálok, mert egy része izgi (miből lehet drogot és robbanóanyagot csinálni házilag), egy unalmas (mit jelentenek a rövidítések a vegyszeresüvegeken), egy meg rémisztően evidens (nem használjuk a liftet tűzriadókor, nem lopjuk el az egyetem védőszemüvegét, nem bagózunk tűzveszélyes cucc mellett).

Az ismerőseim elkezdik felpakolni a szilveszteri partiképeket facebookra, minek következtében megerősítik bennem a gyanút, hogy hülyékkel vagyok körülvéve.

Találtam új hobbit a kötés mellé. Még csak a felfedezésig és az anyagbeszerzésig jutottam, nem merek belekezdeni, mert félek, hogy úgy beszippant, hogy nem is akarok visszamenni a csodás kis tételeim mellé.

És énekes vagy gitáros akarok lenni egy metálzenekarban, akkor varázsütésre tuti megnőne a hajam.

Mary Poppins - alternatív befejezés

Nemrég láttuk Medveggyel a Mary Poppinst, és a szünetben megkérdeztem tőle, mi a vége. Nem mondta el, úgyhogy befejeztem magamnak.

Az én verziómban Mary és Mr. Banks között szép lassan szerelmi viszony szövődik: először csak félszavakkal, hosszú és beszédes pillantásokkal, majd lopott érintésekkel és csókokkal. Mrs. Banks nem látja, nem akarja látni az egyre egyértelműbb jeleket, és egy reggel, mikor megfordul a szél, és az üres ágyban felébredve csak egy rövid levelet talál a párnán, már csak meg sem lepődik.
El kell hagyniuk a napfényes, vidám Cseresznyefa utcát. Az egykori Mrs. Banks visszamegy színésznőnek, hogy mindent megadhasson a gyerekeknek, akiket nem akart és nem is szeretett soha igazán, de a többéves kihagyás és a nem túl előnyös öregedés miatt csak kisebb szerepeket kap. Jane és Michael magukat vádolják a történtek miatt: Jane önmaga ellen fordul, szánt szándékkal okozott testi fájdalommal tompítja a lelki gyötrelmeit. Egy különösen szomorú estén azonban a fájdalom múlhatatlannak tűnik, és átlépi a határt, amit mindig tiszteletben tartott.
Amikor édesanyja az előadásból hazaér, még életben van. Csak az erős reflektoroktól romló szemű asszony a vért árnyéknak, az agóniát békés álomnak véli.
Ezek után Michael nem bír többet anyjára nézni, őt okolja imádott nővére haláláért. Amint lehet, beáll a hadseregbe, hogy egy távoli, idegen ország földje igya fel a vérét. Mrs. Banks szíve kemény, mint a kő, szemtanúk szerint fia halálhíre sem rázza meg különösebben. Másnap reggel mégsem látják hazajönni. A lakása ajtaja nyitva, érintetlen benne minden, az asztalon ott a levesnek való zöldség és a visszajáró a piacról.
Többet nem látták. Senki sem kereste, senki sem hiányolta.

Egészen bizarrul jó álmom volt szilveszter éjjelén.
Nyaralni voltunk, és ott vettem észre, hogy koncertezett a Nightwish, amire ugyan sajna nem jutottam el, de kiderült, hogy még pár napot a városban töltenek. Meg is láttam őket a főtéren, teljesen magától értetődően odamentem hozzájuk és összehaverkodtunk. Úgyhogy elmentünk Anette-tel vásárolgatni, de mikor a könyvesboltban voltunk, csatlakozott Jukka, akivel megvitattuk a szegényes helyi kínálatot és ajánlottunk egymásnak olvasmányokat (itt jön az egészben a legvalószerűtlenebb fordulat: az álmomban a krimiket favorizálta)(a valóságban fantasy-t olvas). Utána átadtak Emppunak, akivel a film forgatásáról beszélgettünk a tengerparton sétálva, és úsztunk is, miután belelökött a vízbe a mocsok. Kiültünk a partra száradni, amikor belefutottunk Tuomasba, de mielőtt válthattunk volna pár szót, felébredtem.
Először is: hol maradt Marco?
Másodszor: bármit is jelent az új év első álma, vigyorogva ébredtem, úgyhogy tökmindegy.

Belátható, csupán elővigyázatosság volt részemről, hogy délelőtt megnéztem az összes eddig megjelent American Horror Story részt, elvégre így a délután folyamán teljesen zavartalanul és megszakítás nélkül tudok tanulni.

De teljesen nyílvánvaló, hogy ehhez ezt az előrelátó lépést (úgymond áldozatot) meg kellett hoznom.