Most jut eszembe, hogy két tesitanár is lóg nekem egy-egy tábla csokival.
Az egyiket fogadásból nyertem. A tanár felrakta a magasugró lécet magasabbra, mint amit addig bármelyikünk át tudott ugrani, azzal, hogy aki meg tudja ugrani, az kap egy tábla csokit. Nem is feltétlenül a konkrét jutalom miatt, hanem a kihívás kedvéért... nekifutottam és lazán megugrottam, én egyedül. (Nem is csoda, én voltam a legmagasabb, ergó a leghosszabb lábakkal megáldott)
A másik alkalommal a szabad foglalkozásként a tanárnő beállt közénk pingpongozni, és mondta, csak, hogy legyen valami tétje, játsszunk csokiban. Úgy tervezhette, hogy majd jól szarrá ver minket, mert még meg is mondta, legyen fehércsoki. De nem tudhatta, hogy a szüleimet többször kérdezték már, melyik egyesületben játszom, amikor a suliban ütöttem pár kört, úgyhogy mondhatni egyenlő erőviszonyokkal, igazságosan nyertem. Rejtélyesen óra végén már nem volt olyan fontos neki a csoki.
A történet tanulsága: soha ne bízzatok a tanárokban. Különösen a testnevelés tanárokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése