Kicsit rácsavarodtam a Mozart! musicalre megint, szerintem az és a Rebecca az egyetlen, ami a kifejlett felnőttízlésemnek is megfelel már és nem tartom kínosnak, hogy valaha rajongtam érte, és ha adnák, habozás nélkül megnézném újra.
(az összes többiről ez nem mondható el, beleértve a Rómeó és Júliát is. Sőt, leginkább azt.)
Fun fact, az egész színházkorszakomnak a Mozart! volt az abszolút kezdete, a szüleimmel láttuk tízezer éve egy március 15.-én, megvettük a CD-t is, amit hazafelé a vonaton betettem a discmanembe (!!!), és ez volt az a pont, amikor minden elkezdődött. Otthon még megvan a színházjegy is róla bizonyítékként, nem volt szívem egyik minimalista szelektáláskor sem kidobni.
Mellesleg a címben idézett számmal olyan szinten tudok azonosulni, hogy jaj (van benne egy olyan sor is, hogy a házimunka sose szűnik, jobb lesz hát, ha megnyugszom és el sem kezdem, ami literally a hitvallásom).
Nem akarok seggfej lenni, de az alsó szomszéd kutyájának vonyítását hallgatva felmerül bennem, hogy komolyan miért ilyen népszerű a kutyatartás. Mások valószínű azt nem értik, nekem miért van macskám, de fel nem foghatom, mi éri meg ebben az egészben: olyan szintű elköteleződést igényel, mint egy gyerek és onnantól az ember gyakorlatilag szervezheti az egész életét a kutya igényei köré.
Mondjuk az sokat elárul a hozzáállásomról, hogy amikor a nővérem kutyáját szitteltem egy hétig, teljesen ki voltam akadva, hogy ugyanazzal a manccsal engedem be a lakásba, amivel előtte megsétáltattam az utcán, miközben a macskáim akkor még kijárósak voltak és náluk nem zavart ez a tény, szóval lehet túlságosan elfogódott vagyok ebben a kérdésben.
/bár a macskáimat látom naponta órákon keresztül mosakodni, a kutya meg egyszer nem tett semmiféle erőfeszítést a saját személyes higiéniájáért, szóval... de inkább befogom/
Vallomás, de az utóbbi két hónapban (mióta dolgozom, oh god) egyszer sem nyúltam a zongorámhoz. Eleinte csak simán kiestem a gyakorló ritmusból, aztán ahogy telt az idő meg jól felhergeltem magam és már féltem újra leülni gyakorolni.
Igen, ilyen szerencsétlen vagyok és ennyire félek a kudarctól.
Tegnap vettem végre erőt magamon és ültem le újra, és hát ja, még mindig nem lettem egy virtuóz, de legalább nem felejtettem el teljesen mindent, és jelen körülmények között azt hiszem, ez is valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése