Eljöttek a szüleim meglátogatni minket egy hétre, és pénteken hazamentek.
Szerintem amikor anyám a konyhámban pakolászott, pontosan ugyanolyan terepszínű arcot vágtam, mint ő, amikor én kamaszként elkezdtem sütni-főzni a családi otthonban.
És talán tényleg felnőtt vagyok már, mert amennyire szeretem őket és vártam már, hogy eljöjjenek végre, és a búcsúkor erős sírhatnékom volt hazafelé a reptérről - mégis kicsit fellélegeztem, amikor hazaérve ismét csak ketten voltunk itthon. Már tényleg mi vagyunk a családunk.
Elkezdtem olvasni az új Sally Rooney könyvet, és no spoiler, de meglepően sok szex van benne, amikhez persze mind akkor érek, amikor éppen nyilvános helyen olvasok.
Tegnap viszont szörnyű műszakom volt, elég sok csillag állt együtt: eleve kimerülten mentem neki, mivel még nem hevertem ki a vendéglátást, a hétvégék is gyötrelmesek ("hétvége van, faszért kell nekem itt lennem" + a tömeg is nagyobb és nincsenek üresjáratok sem, amikor fellélegezhetnénk) és most két ember minuszban is voltunk - és ezek után háromkor véget ért a munkanapom, és minden ment tovább, az aktuális műszakvezető meg csak sunyult. Fél négykor, amikor már bőgni tudtam volna a fáradtságtól a kávégép mögött, végre odaálltam az éppen belépő főfőnök elé, hogy oké akkor most megyek, letéptem a kötényem és szabályosan porzott mögöttem a föld, ahogy hátra sem nézve elmenekültem.
Hazaúton persze még győzködnöm kellett magam, hogy ez nem az én hibám és nem én vagyok a szemét, amiért "cserben hagyom" a többieket. A faszomat komolyan a saját balek lelkiismeretességembe.
Ez lesz mostantól az életfilozófiám.
Ezek után amikor reggel láttam az üzenetet a munkahelyi csoportban, hogy légyszi légyszi kéne valaki egy műszakra mára, lefordítottam a telefonomat, és később kárörvendve néztem a kocsisort a drive thrunál, amikor elmentünk randizni és a villamos a starbucks mellett vitt el minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése