Tegnap vagy fél óra céltalan várakozásra lettem ítélve, és mivel könyv nem volt nálam, azt tettem, amit minden ember, ha el akarja magát szeparálni a világtól: elkezdtem nyomkodni a telefonom. Kissé elérzékenyültem, amikor a váltott esemeseinkhez jutottam. És elgondolkodtam.
Nem tudom, mikor lett nyilvánvaló, hogy mi ketten mindig és örökké. Nekem eleinte az sem volt evidens, hogy mi akkor most együtt vagyunk (szerencsére megkönnyítette a dolgunk a facebook családi állapot beállítása, haha), és a "szeretlek" sem ment egyszerűen, lényegében nem tudtam, mit érzek. Mindent túlaggódtam, minden hónap 7-én rácsodálkoztam: jé, még mindig együtt vagyunk. Nem azért, mert csak a csoda tartott minket együtt, remekül megvoltunk: hanem mert nem értettem, hogy lehetséges, hogy ekkora szerencsém van.
Előtte nem volt egy kapcsolatom sem, és a pasizást sem erőltettem, beletörődtem, hogy még nem vagyok felkészülve rá. Mondanám, hogy kivárta a szabad jelzést és lecsapott rám, de nem lenne teljesen igaz: valójában mellette változott meg minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése