Emlékszem, amikor elkezdtük az egyetemet kb. az évfolyam fele mondta csillogó szemekkel, hogy gyerekekkel szeretne később foglalkozni, de miért.
Aztán hazajöttem délután, hogy na milyen produktív leszek, erre az arcomon hevertem egész este, sőt, most is az arcomon heverek.
Amúgy szégyen, de nagyon nem olvasok most, valahogy nincs rá ingerenciám, nem érdekel semmilyen történet sem. Az Utazót olvasom alkalmanként, de az meg annyira lehoz az életről, hogy kb. oldalonként haladok vele, és utána órákig hello darkness my old friend-fejjel bámulok magam elé. És nem csak a könyv témája miatt, hanem az író arcképe a borítóról és a tudat, hogy egy annyira más és mégis annyira ismerős korban élt és pont annyi idős volt, mint én, amikor meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése