2020-ban egyetlen dolgot fogadtam meg, hogy angolul elolvasok 50 könyvet, nézzük, hogy haladtam.
Az év első könyve a Such a fun age volt, és lehet az elvárásaim voltak magasak, de nem igazán tetszett. Ellenben utána a My dark Vanessa! Nagyon kemény olvasmány volt, kicsit mélyütés is volt, de azóta is csábulok, hogy megvegyem fizikai könyvbenis. Az Attachments elképesztően jó volt, csakúgy mint a Conversations with friends is.
Ha rossz a kedvem, Harry Pottert olvasok.
Életem első mangája! Életem második Junji Itója! Joan Didion elég nagy csalódás volt, de valahogy átvergődtem rajta, a Capote életrajz pedig valahogy sosem akart véget érni, és teljesen kivoltam, hogy a számomra érdekes Hidegvérrel korszakról EGYETLEN EGY FEJEZET SZÓLT.
Az új Sally Rooney-val talán az elvárásaim voltak nagyok megint, de nem fogott meg, azzal együtt, hogy egészen olvastatta magát. A Room of One's Own-nal az elején nagyon küzdöttem, nem találtam a hangot, aztán együltő helyemben rajongva befaltam a nagyját (szóval megkövetlek, Dolly), hogy a végén értetlenkedve fejezzem be, hogy ez meg mi már megint.
Az év utolsó két könyvélménye a You let me in című nagyon fura, de nagyon érdekes olvasmány lett, valamint a Pretending, amit szorongva olvastam (a főszereplőnő megelégeli az elbaltázott randijait és elhatározza, hogy felveszi egy szerinte tökéletes, cool girl alteregóját, amivel becatfishel egy faszit és randizni kezdenek, de surprise surprise, komolyra fordul a dolog és egyre kínosabb lenne bevallani neki a dolgot).
Ez így kereken negyven, amivel a kihívás egyik felét elbuktam, de mivel mindegyik angol nyelvű, összességében nem vagyok elégedetlen.
Ja és már csak ötven oldal van hátra az aktuális olvasmányomból, ha ma a végére is érek, már nem írom ide, mert lusta vagyok és az élet rövid ahhoz, hogy újraszerkesszem a bejegyzést.
Statisztika: a 40 könyvből 12 volt fizikai könyv, 11-et olvastam kindlin és 11-et a laptopomon, 6-ot pedig a telefonomon. Rákaptam a graphic novel-ekre, és lett egy újabb kedvencem is, Vera Brosgol, akinek a stílusát azóta is próbálom lopni a saját rajzaimban.
Amikkel megakadtam:
A How to be a Victorian nagyon tetszik, valahányszor ráveszem magam, hogy olvassam, de manapság valahogy nincs hozzá kedvem. A The little stranger, a Silent Companions és a Good Bye, Berlin sem fogott meg, de valószínű ki fogom őket végezni valamikor, a Lonely City-t és Mr. Ripley-t viszont szerintem félbe fogom hagyni, mert ismétlem, az élet rövid.
2021. december 29., szerda
24.-én még lehúztam egy műszakot (gyötrelem volt, vezetői ellenőrzéssel kezdődött, amit komolyan muszáj volt karácsonykor, majd hiperaktív, irritáló munkatársakkal folytatódott - a faszom kivolt a végére), majd hazajöttem, szedtük magunkat és a bejglinket és átmentünk Angol Barátokhoz ottalvós, vegán töltött káposztás karácsonyra. Békés volt, jól esett nagyon, és egész végig pizsamában voltunk.
Aztán azóta élem a két ünnep közötti átmeneti időszakot, sosem tudom, milyen nap van, irritált vagyok és nyűgös, kétnaponta reménykedve feldugom az orromba a tesztpálcikát és titokban dühös vagyok, hogy negatív, mert ha pozitívat tesztelnék legalább itthon lehetnék irritált és nyűgös.
Viszont rászoktunk manapság, hogy az egész család egyetlen négyzetméteren tartózkodik, én Medvegynek bújva, a macska az ölemben, és olyan meghittek ezek az esték, hogy na.
M.-nek, vagyis Angol Anyánknak tegnap este volt egy jó érzésekkel zárt állásinterjúja az álomállására, és utána átjött kicsit beszélgetni meg ünnepelni - ami olyan jól sikerült, hogy amikor fél ötkor csörgött az óra, még mindig gin-ízű volt a szám. Aztán csak túléltem a napot (méghozzá kávé nélkül!), ledolgoztam a nyolc órámat, és most itt ülök, nézzük az Emily in Paris második évadát, korábban bevásároltunk a karácsonyi zárvatartásra és két bejgli sül a sütőben.
Ja és kék a hajam.
...vagyis ilyen galaxis-színű, mert néhol még átsejlik némi lilás-pink, ami elég könnyen javítható lesz majd, de igazából így is nagyon tetszik. Miért nem kezdtem hamarabb festeni a hajam, ez iszonyú jó szórakozás.
Évértékelés Rókától lopva - néhány kérdést nagyvonalúan kihagytam, mert kicsit redundáns volt rájuk a válaszom és nem szeretnék a szükségesnél jobban untatni senkit.
1. Milyen kihívásokkal kellett idén szembenézned? Ez az egész év az volt, haha.
2. Mikor voltál a legboldogabb? Amikor felvettek a Starbucksba. Utána persze sírásig hergelt agónizálás jött, de az első diadal emléke még mindig jól esik.
3. Mikor voltál a legmélyebben? Az év első negyedében: nyakig ültünk a soha véget nem érő lockdown-ban, hideg volt és sötét, egyedül voltunk bezárva a lakásba. Nem voltak azok túl jó hónapok, és nagyon vicces belegondolni, hogy akkor azt is úgy értékeltük, hogy wow ez már nem is olyan vészes, mert az előtte lévő 2020 utolsó negyede még annál is gyötrelmesebb volt.
5. Milyen újdonságok történtek veled? Volt köztük olyasmi, amit tavaly el se tudtál volna képzelni? Munka! Közösség! Kis munkahelyi barátok!
6. Van valami, amit hiányolsz az évből? Elsőre az utazást mondanám, de igazából annyira nem hiányzott, talán már túlvagyok az életem görcsösen utazós korszakán. Berlinbe szeretnénk végre visszanézni, ezt leszámítva már nincs rajtam az a görcsös mehetnék, mint régebben.
7. Változtál, fejlődtél valamiben? Nyertél új, pozitív tulajdonságokat? Sokkal lazább lettem (mármint önmagamhoz képest, haha, képzeljétek, milyen gáz lehetett a helyzet, ha ez már a lelazult verzió), a kórosan alacsony tűrőképességem kicsit megnőtt, egyre ritkábban agonizálok apróságokon. Könnyebben small-talkolok, és egyre jobban beszélek és fejezem ki magam angolul.
8. Szereztél negatív tulajdonságokat? Semmi új nem ugrik be, csak az eddig is meglévőek.
9. Szereztél új barátokat? Nem merem még barátoknak nevezni, de hatan elég gyorsan és szorosan összerázódtunk a Starbucksból, még munkán kívül is összeültünk párszor és tervezünk is még.
10. Van olyasmi, amit azért nem tettél meg, mert nem voltál elég bátor? Igen, még mindig nem jelentkeztem dietetikus munkákra. Egyrészt még nagyon élem ezt a vidám, felelősségtől mentes és agyatlan munkát, másrészt nem tartom magam még mindig felkészültnek rá, és annyira félek az elutasítástól, hogy inkább nem is próbálkozom. Légyszi ne álljatok körbe és köpködjetek le.
12. Min törted legtöbbet a fejed? Valószínű a hajamon, elég sokat basztattam unalmamban. Meg azon, hogy mi a faszt csinálnak a szomszédok, ami úgy hangzik, mintha egy csapat gorilla kidobósozna egy medicinlabdával.
15. Mi volt a legelgondolkodtatóbb szöveg, amit idén hallottál? If you can't beat the fear, just do it scared. Nem tudom, hol találtam már, de annyira tetszett, hogy kiírtam a naptáramba, és most felírtam a 2022-esbe is, pedig nem vagyok az az idézetes.
16. Mi volt a legkedvesebb bók, legszebb mondat, legjobb dicséret, amit kaptál? Az első munkanapomon az akkori üzletvezető elmesélte, hogy az interjúm után a lokális vezetővel kibeszéltek és megkérdezte tőle, miért nem ajánlott nekem szerződést ott helyben.
17. Mi volt a leggázabb mondat, amit neked szántak? Nem tudom, de egyszer egy dühös skót néni kiborult azon, hogy elhagytuk a rendelését, és amikor sűrű bocsánatkérések közepette odaadtam neki papírpohárban, először a pohárra, majd rám nézett és megvetően közölte, hogy the service here is a disgrace. Szegény aztán jól ki lett röhögve a headsetben.
18. Volt valami, amin meghatódtál? Amikor a spiritualitásról és a megérzésekről beszélgetve az egyik kedvenc munkatársam elmesélte, hogy az első találkozásunkkor úgy érezte, hogy jó energiáim vannak és mi jóban leszünk.
19. Volt, hogy kétségbeestél? Mi miatt? Tavasszal-nyáron volt egy újabb mélypontom, amikor először jelentkeztem baristának a Costába és visszautasítottak a belsős teszten elért "alacsony eredményem" miatt, és hetekig ütlegeltem magam, hogy ez nyilván annak a jele, hogy egyáltalán nem vagyok jó semmire és soha nem is leszek.
21. Sikerült túllépned olyan dolgokon, amik miatt tavaly még bánatos voltál? Már nem érzem magam olyan életképtelennek, mint tavaly ilyenkor.
22. Mire voltál a legbüszkébb? Amikor az amúgy nem túl kedves munkatársam meglátta az első flat white latte artomat, és odakiáltott a műszakvezetőnek, hogy LOOK AT THIS VIKI DID THIS ON HER FIRST TRY!
24. Melyik volt a legviccesebb pillanatod? Tipikusan olyan pillanatok, amik elmesélve nem olyan viccesek, például amikor közterületen alkoholizálva kommandóztunk a rendőrség elől, vagy amikor Messzelakó Barátommal napokon át röhögtünk a hattyún, akinek zoknit húztak a fejére.
25. Van legkínosabb pillanata az idei évednek? Az első néhány napom-hetem a Starbucksban. Valószínű nem volt annyira vészes a helyzet, de úgy éreztem magam egy év otthon ülés után, mint egy farkasok között nevelt gyerek, akit próbálnak visszaintegrálni a társadalomba.
26. Kóstoltál meg új ételeket? Több munkatársam is mutatott ezt-azt a saját nemzeti konyhájából.
29. Megtudtál újat magadról vagy az életről? Az életről, hogy felnőttnek lenni közel sem olyan komplikált, mint gondoltam.
30. Kitörölnél valamit az évedből, ha tehetnéd? - mármint a koronán kívül. Az első felét talán? De nem szívesen válnék meg ettől sem, segített azzá a csodálatos és szerény valakivé válnom, aki most lettem.
31. Ha már korona, milyen hatással volt a vírus az életedre? A szüleimmel nem találkozhattunk több, mint egy évig. Az állandó maszkviselés miatt nem voltam egyáltalán beteg az évben, viszont tiszta pattanás lett az arcom alsó fele.
32. Csatolj egy képet, ami rákerülhetne idei életed könyvborítójára. Életem könyvének a borítóján grafika lenne, mert nekem annyira nem tetszenek a fotóborítók, ezt a fotót viszont szeretem és annó nem raktam ki sehová, szóval
35. Erősebbnek vagy gyengébbnek érzed magad, mint tavaly? Tagadhatatlanul erősebbnek.
36. Megismertél új előadót? Mi tetszett meg benne? Mutass tőle valamit! Nagyon látszik, hogy 2021 első felén beleragadtam a komfortzónámba, szóval zeneileg is gyakorlatilag ugyanazt a 10 számot hallgattam oda-vissza - aztán meg amikor sok új dolog történt, megnyugtatásért mentem a megszokott zenéimhez, szóval ja, iszonyú unalmas volt az idei spotify wrapped-em. De csak hogy legyen itt valami zene is, ez a szám szól végtelenített loopban a kocsinkban és ezt hallgattam powersongnak az interjú előtt is, mielőtt nagy levegőt vettem volna és besétáltam.
40. Mi az, amit idén csináltál legelőször? Pumpkin Spice lattét, haha.
41. Történt veled olyasmi, ami a szerencsén múlt? Elég sok ilyen volt, de csak azért, mert erősen hiszek a sorsban és abban, hogy mindennek okkal kell történnie, pl hogy az utána jövő vergődéssel együtt is szerencse, hogy nem vettek fel a Costába, mert nekem itt van a helyem és ide kellett kerülnöm. De pártatlan megfigyelőként (és megrögzött kételkedőként) Medvegy is a tanú rá, milyen őrülten szerencsés tudok lenni. Ja és talán a szerencse része az is, hogy körülöttünk már majdnem mindenki túlesett rajta, de sem a szüleim, sem mi nem lettünk Covidosok.
45. Ha a 2020-as énednek levetítenénk egy 2021-es montázst rólad, szerinted hogyan reagálna? Örülne!
46. Szerinted mi 2021 legabszurdabb történése (akár az életedben, akár a nagyvilágban)? Az egész magyar politika. Néha konkrét agónia olvasni az otthoni híreket, ehhez képest Boris Johnson egy jól szituált, kompetens vezetőnek tűnik. Ja meg persze a hattyú. Ki csinálhatta, és hogyan? Meg miért? Annyi kérdésem van.
47. Összességében milyennek érzed az éved? Összességében? Eredményesnek.
48. Változott a jövőképed a tavalyihoz képest? Tavaly nem volt egyáltalán, haha. Jelenleg egy ceruzás vázlatunk van a jövőről, de a jelenlegit is már vagy négyszer gondoltuk újra a legelsőhöz képest. Majd lesz valami, optimisták vagyunk.
49. Szerinted miben fejlődhetnél még? Lehetnék még önállóbb, kezdeményezhetnék gyakrabban, és lehetnék bátrabb is.
50. Hogyan képzeled 2022-t? Szabadnak. Boldognak.
51. Most, hogy megválaszoltál 50 kérdést, milyen érzések kavarognak benned? Csaltam, és vagy négy részletben csináltam valamivel kevesebb kérdést. Összességében sikeresnek érzem az évet, és egészen büszke vagyok rá, mit el nem értünk 2021-ben, annak ellenére, hogy elég kaksinak érzem magam jelenleg, és ezt eddig kivetítettem az egész évre. Közben nem is volt olyan vészes.
Végül eljöttek a szüleim a múlt hétvégén, és tökéletesen leírja, milyen ambivalens felnőttként napokig összezárva lenni a saját szüleinkkel, hogy ittlétük alatt néhány dolgukra-megjegyzésükre többször kellett önnyugtató jelleggel, tudatosan mélyeket lélegeznem az ösztönös ingerült válasz helyett, aztán meg sírtam a búcsúzás után egyedül hazafelé sétálva. Talán ezért mondják, hogy sokkal könnyebb távolról szeretni egymást.
Nembrit kolléganő: We should really put out a sign to the drive thru: "Lean closer to the speaker or fuck you". Én: Hey, we're in Britain, we don't say "fuck you". The correct term is "fuck off". Ezzel még a mellettem pakolászó brit kolléga elismerését is sikerült kivívnom, szóval nem kicsit voltam büszke magamra.
(a beszélgetést inspirálta, hogy irritálóan sokan motyognak a mikrofonba, vagy próbálnak az anyósülésről bekiabálva rendelni)
Nem tudom, mi van velem, még mindig nem igazán vagyok jól. Hét órákat alszom, ami azért bőven elégnek kéne hogy legyen, de nem az: gyakorlatilag minden szabadidőmet valami vízszintes felületen elheverve töltöm a macskával és a giganagy és extrapuha plédbe csomagolva, és érzem, hogy ha fel kéne állnom és valamit csinálnom kéne, valószínűleg belehalnék az erőfeszítésbe, csak hogy kicsit se legyek drámai. Kicsit gyanakszom, hogy talán most kivételesen nem a fejemben van a baj, hanem tényleg szervi szinten van valami gáz, de az a baj, hogy ha mentálisan fáradt vagyok, nyilván minden egészségmegőrzésre irányuló szokásom azonnal kihullik a rutinomból (normális táplálkozás, vitaminok rendszeres szedése, torna), amitől persze még fosabbul érzem magam, de a fene se tudja már, melyik volt előbb. De most megemelem a D-vitamin adagomat, amit valószínű már jóval korábban meg kellett volna tennem.
2021. december 10., péntek
Hongkongi kolléganő nemrég megkérdezte tőlem, hogy mi, európaiak nem ismerjük meg arcról egymást, ki melyik országból jött? És ezen a kérdésen azóta nem tettem túl magam, mennyire cuki már, de valamilyen szinten nem jogos..?
Tegnap nagyon szenvedős műszak volt, de valahogy mindannyian versenyt vergődtünk a belső headsetben, amitől máris nem lett annyira rossz. Hazafelé meséltem Medvegynek, miken röhögtünk már kínunkban, majd rám nézett és megállapította, hogy te itt jól érzed magad. És nahát, tényleg.
Pillanat: ülünk Angol barátaink konyhaasztalánál, amíg beszélgetünk M., vagyis Angol anyánk mandarint pucol, és magától értetődően nyújtja a gerezdeket nekünk Medveggyel. Hálás vagyok ezért a barátságért.
Vasárnap bejött egy nagyon orosz futársrác a Starbucksba, utána megkérdeztem a többieket a headsetben, hogy ugye nekem nincs ilyen erős szláv akcentusom. Megnyugtattak, hogy nem, és kedvenc work bestie-m bevallotta, hogy elsőre olasznak gondolt, mert hogy nyilvánvalóan akcentusom van, de nagyon dallamos - és ezzel a tippel együtt továbbra is 100% marad a származásomat olasznak tippelők aránya, ami csak azt jelentheti, hogy a helyiek nem sok olasszal találkoztak eddig. De már nem tartom számon, hányszor hallottam ezt, de sokszor (néha vevőktől is). Ugyanezen a műszakon végig a kávégépen voltam, egy ponton már autopilot-ra váltottam, de így is kilátszódhatott belőlem az idegállapot, mert az egyik munkatársam előre bocsánatot kért a zavarásért és háromszor bocsánatot kért, amikor szólt valami apróságról, és akkor már kínomban felnevettem, hogy ennyire látszik rajtam? és mondta, hogy ja, eléggé.
Amúgy most általánosan nem annyira jó, a napjaim téli szürke fáradságban telnek, dolgozom, hazajövök, és visszamászom az ágyba, néha délután háromkor. Kezdem unni a hajnali műszakot, mert elméletben tök jó már kettőkor végezni, de aztán a megspórolt idő elmegy délutáni szundikára. Talán rá kéne szokni a korábbi lefekvésre, tűnődött főhősünk, ahogy visszaolvasta a bejegyzést.
A kabát vadászat elég kilátástalan, nehéz az élet, ha az ember túlságosan zsidó kiadni egy vagyont ruhákért, de közben meg drága ízlése van.
Ja és a hajammal is most jutottam abba a szerencsétlen fázisba, hogy még pont vállalható, de úgy egy hajmosás választja el attól, hogy látványosan ki legyen fakulva - felfrissíteni nem akarom, a kékhez meg ki kéne koptatni belőle a pinket amennyire csak lehet, ami heti egy hajmosással még vagy egy hónap ilyen ilyen halottrózsaszín hajjal. Szenvedés az élet, de csak lesz majd jobb is.
2021. december 4., szombat
Még nagyon régen olvastam a Nő Berlinben naplót a frissen legyőzött Berlinben megélt napokról, és abban írja, hogy egész hatékonyan lehetett elbújni az oroszok elől a városi társasházak felsőbb emeletein, mert az orosz katonák, legtöbbje kisvárosi-falusi ember, kényelmetlenül érezte magát olyan magasan. És ezt olvasva meg is jegyeztem, hogy höh hát igen, milyen gyönyörű példa ez a két nemzet másságának kidomborítására, blabla - és most itt vagyok, ÉS FÉLEK A HETEDIK EMELETEN, rendszeresen halljuk süvíteni a szelet, amitől a mellkasomba mar a szorongás, sőt, nemrég éjszaka is felébredtem rá és tudatosan vissza kellett nyugtatnom magam, hogy ez egy masszív lakás, biztonságban vagyok.
Tegnap egykor végeztem a munkával, hazajöttem, lezuhanyoztam és fogat mostam, majd toltunk egy olyan kétórás power szundit, hogy utána már nem is hagytam el az ágyat, csak hevertünk jobbra-balra a malaccal és kiolvastam az aktuális könyvemet, egy középgagyi krimit (Rock Paper Scissors, Alice Feeney), nem volt rossz, de rádöbbentett, hogy továbbra sem szeretem a krimiket. A macska viszont annyira édes volt, egy ponton gyakorlatilag a fejem alá gyűrtem párnának (illusztráció balra) és úgy néztünk a Binging with Babish videókat, és nem szólt semmit csak dorombolt tovább. Annyira szeretem ezt a cicát.
Ma elmentünk sétálni, és úgy süvített a szél, hogy hazaérve felszabadultam az internetre szélbiztos kabátokat nézni, és találtam is egy gyönyörű türkizkéket, de olyan erősen a lélektani határomon felül van, hogy csak lementettem későbbre, amikor még dühödtebb leszek a széltől. Nem tudom amúgy, csak engem tesz a viharos szél agresszívvá?
A Hangos Szomszédoktól meg néha olyan hangok jönnek, mintha egy csapat 200 kilós óvodás játszana nagyon intenzív fogócskát. Szerencsére csak pár percig tart egy meccs, de akkor is, mi a fasz.
Csak holnap megyek dolgozni, de a szabadság hivatalosan véget ért, amikor délután levágtam a körmöm és lemostam a lakkot. Kicsit úgy érzem most magam, mint a suliban, amikor egy hét betegség után visszamentem: emlékeznek még rám egyáltalán, sok olyan élményről maradtam le, ami összekovácsolja a társaságot? Ennyit arról, hogy már felnőtt vagyok és ez nem középiskola.
Megfogadtuk, hogy addig nem kapcsoljuk be a fűtést, ameddig nem muszáj, és eddig remekül bírtuk, nagy is volt a szám, hogy pfffff tényleg britté váltunk, immunisak vagyunk a hidegre, bla bla - erre a hétvégén leesett a hó és olyan hideg lett, hogy hazaérve be kellett bújnunk közösen a nemrég vett giganagy pokróc alá felmelegedni. De a fűtést továbbra sem kapcsoltuk be, hanem felvettem még egy pulcsit a már rajtam levő alá meg még egy extra zoknit, és sütöttem egy répatortát, mert a sütő nem fűtés, de azért majdnem.
Tegnap beszereztük a karácsonyfánkat, elsőt felnőtt életünkben: egyszer terveztünk karácsonyfát venni, de akkor különösen csórók voltunk, tettünk félre rá pénzt, aztán a Tescóba érve inkább egy üveg Bailey's-t vettünk helyette. Most kicsit fura, hogy mit keres itt ez a kidekorált fenyőfácska.
Megint kezdek kicsit rácsavarodni a szomszédokra, én vagyok a bolond öreg néni, aki (amúgy nem akarok lenni, mert nagyon nem szórakoztató) felkapja a fejét az első neszre, hogy MÁR MEGINT ZAJONGANAK. A józan eszem tudja, hogy ez már normális: csak időnként hallani tompa röhögést-kiabálást meg bowlinggolyó-gurigatást, ami főleg akkor tűnik fel, ha nálunk néma csend van - vagyis ja, ha lenémítom a tévét/kiveszem a fülhallgatómat és hallgatózom. Why am i like this.
A szüleim úgy tűnik, nem jönnek ki karácsonyozni az új szabályozások miatt.
Ahány képet látok magamról manapság, rájövök, hogy egyrészt imádom a rózsaszínt, de másrészt nagyon érik már megint egy hajvágás, mert hogy lehet folyamatosan ilyen kócos a tarkómon a hajam? Esküszöm fésülködöm naponta többször és kencézem mindenféle hajápolóval is.
Medvegy végre kapott egy rendes télikabátot, mert fun fact, egy éve nincs neki. És félreértés ne essék, Angliában is lehet meleg ruhát kapni (sőt, kimondottan faszákat, mert a híresen fos idő tényleg tud fos lenni és meglepő módon a helyiek sem szeretnek fázni), Medvegy egyszerűen annyira utál ruhát vásárolni, mint én okmányirodába járni - kabátot meg sajnos próbálni kell, nem tudok neki vakon vásárolni. Mindenesetre végre nem fog anyukám piszkálni, hogy milyen feleség vagyok, küldjön kabátot/pénzt kabátra szegény vejének..?
Holnap elmegyünk karácsonyfát venni, és mint a rendes zsidó lánynak, aki vagyok, meg kellett gugliznom, mikor illik a karácsonyfát felállítani. Ja és vettünk egy kiló polimer gyurmát, mert a fura karácsonyfadíszek drágák, mi meg furák vagyunk és furán akarjuk kidekorálni a fánkat is.
Valamelyik nap Medvegy unatkozott munka közben, szóval böngészte a buszjegyeket és mire legközelebb csekkoltam a telefonomat (én is dolgoztam), küldte a screenshotot a buszjegyről Londonba. Talált olyan jegyet, amivel gyakorlatilag csak pár órát töltöttünk a városban, de olyan röhejesen olcsó volt, hogy úgy voltunk vele, yolo miért ne. Szóval ez volt tegnap.
És megállapítottuk, hogy már kinőttük a nagyvárosokat.
A kötelező látnivalóktól gyakorlatilag menekültünk, olyan nyomasztóan sok volt az ember (november végén, egy világjárvány alatt, hétköznap nap közben - el sem tudom képzelni, mennyien lehetnek "normál" szezonban), amitől a környéknek steril "semmilyen" hangulata van, mint a legtöbb nagyvárosnak. Sétáltunk sokat, furcsa volt a filmekben látott híres látványosságokat való életben látni, és a Sohóba értünk utolsónak, ami végre tetszett volna, de addigra meg már mehettünk is vissza a buszhoz, szóval legközelebb egyből ott fogunk kezdeni.
És hazafelé a tájat nézve végig azon tűnődtem, hogy hogyan voltam képes valaha is fővárosban élni, amikor ez szörnyű, drága és zajos és koszos és tömeg és szörnyű, és azt mondtam már, hogy drága, és miért teszi ezt magával bárki is. Az utcán sétálókat méregettem, hogy mennyire lenne kínos megkérdezni, "neked mennyi az éves nettó fizud és a lakbéred, és amúgy ez neked hol éri meg?", mert atyaég, már el nem tudom képzelni az életemet úgy, hogy ne biciklivel járjak bevásárolni vagy ne legyen bejárható, nem-park természet a közelben.
Mióta a kelyhet használom, havonta rácsodálkozom a Női Lét Csodájára, és mondom/írom ezt minden irónia nélkül. Megtanultam annó a diagramokat a női hormonokról meg az endometrium vastagságáról, mégis milyen más valóban átélni, hogy az egyik belső szervem milyen finoman hangolt óraműként működik pontos havi ciklus szerint: reménnyel telve kezd a hónapnak, majd a reprodukciós sikertelenségemet látva újra és újra úgy dönt, hogy fuck this shit, ebben a körben nem jött össze, de nem baj, majd legközelebb, kezdjük elölről. Én meg vérzek, sírok meg fájok pár napig aztán ja, kezdjük elölről. Milyen varázslatos a női szervezet!
Nem sok olyan dolog van, amit annak ellenére élvezek csinálni, hogy szörnyen béna vagyok benne, de az egyik ilyen a tánc. Szóval ha vágyat érzek rá, rendkívül komoly arccal elkezdek szándékosan bénán mozogni a zenére, ami főleg ugrálásból és integető-hajbókoló lufiember karhullámzásból áll, ami valamiért iszonyú örömet okoz és amire Medvegy majdnem mindig szörnyen terepszínű fejet szokott vágni.
A héten szabadságon vagyunk mindketten. Nagyon kellett már, eléggé le voltam merülve múlt héten is, szóval kértem Angol Barátainkat, rúgjunk már be, pusztán gőzleeresztési célzattal, ami hétfőn meg is történt. Utólag megkérdeztem Medvegyet, ugye nem kompromittáltam túlzottan, de megnyugtatott, hogy inkább a szokásosnál is viccesebb voltam és szokatlanul szeretetteljes, mert valahányszor elment mellettem, megöleltem a fenekét és közöltem, hogy szeretem. És másnap a szokásosnál puhább volt az arcom, mert ilyen állapotban is volt annyi lélekjelenlétem, hogy esti arctisztításkor rakjak be időzítőt a hámlasztómnak és utána hidratáljak extrán. Hah!
Már megint meghalt egy képregénycica, akit ismertem, és át kellett mennem a hálóba odafeküdni bőgni az ágyon alvó macskához, aki tökre nem értette az egész helyzetet.
2021. november 21., vasárnap
Múltkor készítettem össze az elviteles kávérendelést (hogy ki a fene rendel házhoz a Starbucksból, az is megér egy misét), és nézem a képernyőt, hogy rendelő Random Brit Név, futár Random Magyar Keresztnév. Szóval amikor befutott a srác, mondta a rendelésszámot, én meg ránéztem, hogy Are you from Hungary by any chance? Visszakérdezett, hogy Yeah, because of the accent..? Én meg mondtam, hogy Nem, láttam a neved az applikációban, és nagyon jó érzés volt ennek a párbeszédnek a másik oldalán lenni végre. Beszélgettünk kicsit, amíg véglegesítettem a csomagot, jófej volt nagyon, és teljesen feldobta a műszakot.
Olvastam vissza régi messenger beszélgetéseinket 2018-ból, és milyen mókás volt már velem az élet az egyetemi pályafutásom legstresszesebb hetei alatt:
(frissen becsatlakozott hallgatóink kedvéért, ez volt az a tárgyfelvétel, amikor az előző vizsgaidőszakban a TO-s néni azt mondta nekem egy tárgyra, hogy nem épül rá semmi, gond nélkül fel tudok venni mindent jövő félévben, aztán nem meglepetés, mégis épültek rá elég fontos tárgyak, és hát long story short, a dékánhoz kellett menni és hetekig vártunk az elbírálásra).
Mióta dolgozom (vagyis NÉGY TELJES HÓNAPJA) nemnagyon volt időm az életben tartásukhoz szükséges minimumon túl foglalkozni a növénykéimmel, szóval most végre ráértem és kicsit törődtem velük - és döbbenten konstatáltam, hogy a kis magról nevelt csilikből már négy karakán kis növénykém lett, amiből az egyiken van egy pici zöld csilipaprika, és hat másik szobanövényből négy kinőtte a cserepét. Az elhanyagolt, utcáról mentett kis névtelen árvának meg végre megkerestem a nevét (ami magyarul bíbor pletyka, angolul viszont wandering jew, ez mekkora már?) és kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy amit én a jól tartottság jelének gondoltam, hogy többszörösére és minden irányba nőtt, valójában azt jelenti, hogy szerencsétlen kevés fényt kap és próbál a nap irányába nyúlni.
Hétfőn a hangos szomszédok megint elkezdték olyan hangosan hallgatni a zenét, mint fél éve. Azonban már nem vagyok olyan rakás szerencsétlenség szarul, mint fél éve, szóval kábé két perc dilemmázás után (meg egy összeveszéssel később Medveggyel, aki szerint csak rá vagyok feszülve, ő bizony nem hall semmit) fogtam magam és mentem kopogni - ÉS LE SE SZARTAK, nem nyitottak ajtót, nem halkult a zene sem. Ezen viszont annyira felkúrtam magam, hogy azonnal írtam a recepciónak egy újabb panaszlevelet, és minden olyan irányú gondolatomat visszavonom, hogy jaj szegényeknek joguk van szórakozni a saját lakásukban.
2021. november 17., szerda
Mai műszakvezető: Viki someone called in sick, can you cover Én: I'm really sorry but i already have plans The plans:
Vajon mit csináltak a magamféle éjjeli baglyok az elektromosság elterjedése előtt, amikor a naplementével megszűnt a lehetőség a legtöbb otthon végezhető szabadidős tevékenységre? (A szexen kívül, bár lehet ezzel megválaszoltam a saját kérdésem) Vagy ez a személyes napszakpreferencia a produktivitásra is csak afféle luxus, amit az ember a jólétben tud kifejleszteni?
Ha nem vettem volna észre, hogy peteérésem van, azt álmodtam, hogy az úgy féléves gyerekem előttem ült egy etetőszékben és én gyümölcspürével etettem, és csak néztem a mosolygós kis arcát és nem álltam meg, a két kezembe fogtam és szóltam Medvegynek, hogy nézze, ezt a tökéletes arcot én csináltam. Azóta ez az érzés persze elmúlt, de jézusom, néha ijesztő nőnek lenni.
Tegnap egy másik nembrit kolléganő is főzőestet tartott, imádtam, imádom ezt a kis társaságot, és már kezdem úgy érezni, illene nekem is felajánlani a saját balkán gyökereim gasztronómiáját, de mit tudok nekik csinálni? Gulyást, rántott húst meg rakott krumplit? Desszertnek kakaós csigával?
2021. november 12., péntek
Nem indulhatna jobban a három napos day off sorozatom, mint azzal, hogy a főnök rám ír, hogy ráérnék-e egy kis chatre, lenne néhány kérdése a tegnap esti zárásról, amit a mindenki által utált új üzletvezető-helyettes vezetése alatt ketten csináltunk egy másik munkatárssal. Enyhén levert a víz, mert a kérdéses munkatárs az egyik kedvenc work buddy-m, és hát elég sokat dumcsiztunk, szóval elképzelhető, hogy nem voltunk a legalaposabbak, de azért nem éreztem annyira katasztrofálisnak a helyzetet - mert itt nyilván meg voltam győződve róla, hogy ki leszek rúgva.
Szóval a főnök felhívott és egyszerű kérdésekkel kezdte, amikről azonnal lejött, hogy teszteli, őszinte vagyok-e: mekkora volt a forgalom, ki melyik feladatot csinálta, én mit csináltam. Itt már úgy éreztem magam, mint az Airplane!-ben a kényszerleszállós jelenetben, szóval bevallottam, amit kellett és bocsánatot kértem a mulasztásokért. Erre mondta, hogy nem miattam hív, hanem a műszakvezető miatt, mit gondolok róla, nekem is feltűnt-e, hogy a vezetése alatt valahogy hanyagabb mindenki. Itt egyrészt megnyugodtam, hogy nem én leszek kirúgva - viszont egyre világosabbá vált, hogy valaki mást nagyon szeretnének és most gyűjtik ellene a bizonyítékot.
Azóta persze nem tudok szabadulni a gyötrelmes gondolattól, hogy a főnök most biztos azt hiszi, egy lusta darab szar vagyok (ami tény, de szeretem leplezni).
Medvegy kiröhögött, hogy engedjem el, csak a saját életemben vagyok főszereplő és forog körülöttem minden, ebben a sztoriban az én tegnapi munkám a 12-es számú bizonyíték az ürge inkompetenciájára, de no. Ennyit arról, hogy kezdem lazábban venni az életet.
2021. november 9., kedd
könnyű engem boldoggá tenni
BFF jött, látott és hazament, megmutogattam neki tyúkszaros kis Új Életem színterét. El volt ájulva a malactól, aki szokás szerint egy tündér volt, és akire azóta is időnként szerelmesen ránézek, hogy hogyan lehet egy cica ilyen cuki, még panaszkodni is csak annyit tudok róla, hogy jaj túlságosan bújós meg clingy.
Amiért szeretek itt élni: Bevásárlásból hazafelé pálcikás fagyit nyalogatva sétálunk a csatornaparton, amikor enyhén beállt ürge felénk indul, majd meggondolja magát, mert ne haragudjunk, nem akarta megzavarni a randinkat - mert együtt vagyunk, ugye? Mi jó budapestiként lassítás nélkül továbbsétáltunk, szóval itt már csak a hátunknak mondja, hogy milyen szép pár vagyunk, jó ránk nézni, és további szép estét. Szóval röviden, amiért szeretek itt élni: itt még a helyi hülyék is cukik.
A hétvégén rámjött a vásárolgathatnék és egy napom elment azzal, hogy túrabakancsot vadásztam magamnak az interneteken - szerencsére annyit húztam az időt, hogy elmúlt és rájöttem, hogy tavaly kiküldettem anyukámmal az otthonit és az simán jó még. Persze azóta is bakancsreklámokat kapok instagramon.
2021. november 5., péntek
Megható: nemrég először találkoztam vele, hogy valaki kifizette a mögötte jövő kocsi rendelését, hát annyira meghatódtam, mintha én kaptam volna ajándék kávét egy vadidegentől.
Jó: Holnap jön BFF ♥︎
Nemjó: szerdán a főfőnök (nem az, aki beszólt a hajamra, hanem a még fölötte lévő, akit nem nem kedvelek, hanem simán utálok) bejött ellenőrizni az állapotokat, szóval elég nehézkes műszak volt, előtte a pánik miatt, hogy mikor jön, közben meg hát a jelenléte eléggé leszívott mindenkit. Pedig nem szólt semmit, csak ült az egyik asztalnál kint a kávézóban és fontoskodva emailezett, de na.
Gyötrelem: a teljes mai nap, most jött be a karácsonyi menü, erre emberhiányban voltunk, a műszak második felében pisilni nem volt időm kimenni. Ráadásul az új üzletvezető asszisztenssel voltunk, aki vezető létére eléggé teszetosza, vannak munkatársaim határozottabb kiállással - és ezen a véleményemen nem sokat segített, hogy egyszer csak a kezembe nyomta a telefonját, hogy szeretne tőlem egy szívességet kérni, felhívnám-e az egyik vevőt egyeztetni a rendeléséről. Aztán takarítás közben az egyik kedvenc munkatársammal azon spekuláltunk, vajon lesz-e karácsonyi bónusz vagy valami, mert amilyen fillérbaszó a vezetőség, egy belengetett lófaszra számítunk, meg egy "well done guys" felmutató hüvelykujjas üzenetre a groupchatben. Aztán ne legyen igazam.
Fura: a stressz helyett manapság a jellemző érzelmem a düh, például a mozgalmas műszak alatt nem szorongok, hanem fel vagyok baszva. Nem tudom, mennyiben pozitív ez a változás.
Vasárnap dolgoztam, szóval Halloween alkalmából befontam a hajam kétcopfba és feldobtam egy minimális sminket piros rúzzsal - amikor beérkeztem, annyi de annyi megjegyzést kaptam, hogy nahát, de csinos valaki, hogy egyrészt magamba néztem, miért nem vagyok képes ennyi erőfeszítésre a hétköznapokban (a hajfonással együtt lehetett vagy 10 perc), másrészt haha, milyen könnyű lenyűgözni az embereket, ha az elvárásaik a béka segge alatt vannak és a natúr fejemhez szoktatom őket, mivel általában szempillaspirálon kívül nem használok semmilyen sminket, és azt is elfelejtem néha. Szóval ma elmentem és elvertem egy kisebb összeget rúzsokra, mert még budapesti látogatásunk alatt a világ leglelombozóbb érzése volt beletúrni a fürdőszobában a sminkes dobozomba, a tökéletesen összeválogatott, kedvenc árnyalatú rúzsaim közé, hogy kibontva megcsapjon az avas, lejárt szaguk.
Nem tudom, mikor jött el a pillanat, de egyszer a lift tükrébe* nézve észrevettem, hogy atyaég mi az az árnyék az orrom és a szám között, és azóta obszesszíven csekkolom minden tükröződő felületben A Ráncot és teljesen kivagyok. Hát ez a bőröm hálája azért, ahogy a közös életünkben gondoskodtam róla - vagyis kampányszerűen és akkor sem túl sokáig kitartva, meg hogy a napi folyadékbevitelem lassan harminc éve átlag két pohár kávé plusz némi friss zöldség-gyümölcs. Ja és hogy filozófiám, hogy majd alszom, amikor meghaltam. Már csak dohányoznom kéne, komolyan.
én a napokban
*ez amúgy ugyanaz a lift, amiben egyszer már megállapítottam, hogy jézusom kopaszodom, mert látom csillogni a fejbőröm, és akkor pár hétig ezen agonizáltam, amíg egyszer Medveggyel együtt utazva észre nem vettem, hogy nemár az ő fejbőrén is megcsillan a liftvillany fénye, de ő nem kopaszodik, én vágom a haját, tudom, milyen sok és sűrű.
/Nembrit kolléga veszi fel a drive thru rendeléseket, én mellette mással vagyok elfoglalva/
Kolléga: Good morning blabla what can I get for you?
Ember a vonal túloldalán: Can I have a mpfhfhft? Kolléga zavartan felnéz, fél füllel odafigyelek én is: What was that, sorry? Ember: Can I have a mpghdt? Kolléga segélykérően rám néz, már vele együtt koncentrálok: Sorry, was that a macchiato? Ember: No, can i have a mpdhdht?
Most már ketten állunk teljesen tanácstalanul, fülünkre szorított headsettel: I'm really sorry can you repeat that again? Ember: CAN I HAVE A MOMENT TO READ THE MENU
2021. október 26., kedd
A budapesti hét villámgyorsan eltelt, kettőt pislogtam és már újra itthon is voltunk. Furcsa volt nagyon, nagyon sokat használtam a "szürreális" szót, mert egyszerre tűnt a költözésünk mindent felülírónak és meg nem történtnek. A lakásunkban már nem lakunk, a holmijaink még ott vannak, de fel vannak túrva, nem kötődöm semmihez, és mindennek fura szaga van, a lakásnak, a bezacskózott ruháimnak, még a saját macskám illata sem ismerős már. És úgy az első nap estéjétől minden nappal egyre erősebben vágytam haza haza.
Úgy tűnik mégis maradt belőlem valami az őseim vándorgénjeiből, elvégre miféle gyökerek lehettek, amiket ilyen könnyű volt átültetni - arról nem beszélve, hogy egyre gyakrabban kerül szóba Medveggyel a mégtovábbállás lehetősége. (erről volt egyszer régen egy beszélgetésem a némettanárommal, amikor meséltem neki, hogy olvasom a Csernobili imát, és atyaég de felbasz, hogy hányan maradtak ott a zónában, mert jaj ott élt egész életében, nem egy atomkatasztrófa miatt fog elköltözni - és erre ő csendesen megjegyezte, hogy milyen szép a gyökerekhez meg a földhöz való ilyen ragaszkodás, én meg csak felvontam a szemöldököm, hogy ok)
Ja és csináltattam útlevelet, nem tudom, mennyire volt jó ötlet a reptérről egyből az okmányirodába menni, szóval a következő tíz évben egy olyan fotóm lesz, ami három óra alvás és két és fél órás repülőút után készült rólam. Bár az ügyintéző szerint harminckilenc évesen (OH GOD) nagyon fogok örülni ennek is.
A macskaszitter meg a világ legjobb ötlete volt, naponta kaptam tízezer fotót a jószágról, aki esküszöm dagadtabb lett, pedig elvileg csak naponta egyszer kapott enni. Nagyon sokat segített, hogy ezen legalább nem kellett aggódnom, és maradt kapacitásom máson agonizálni. Amúgy bocsánat, nem tudom, miért mondom ezt, valószínűleg csak megszokásból, mert manapság döbbenetes módon tudok beleszarni dolgokba, és ha fel is hergelem magam valamin, úgy öt perc után már engedem is. Mi történik velem, ha a neurózis már nem lesz a személyiségem része?
2021. október 15., péntek
Ez még korábban történt, de most megtaláltam a screenshotot és felkuncogtam. Ez a kép illusztráció lesz "Nekem semmi sem jó" című önéletrajzi regényemben.
M. kérdezte a múltkor, várom-e, hogy hazamenjünk, és én csak a vállamat vonogattam, hogy hát nem különösebben, mert eddig eléggé csak egy ilyen elintézendő dologként tekintettem a hazautazásra, hogy na ezt is le kell tudni, mert lejár az útlevelem, bankszámlát meg kell szüntetni, néhány téli holmit kihozni, satöbbi, de ahogy közeleg, kezdem meglátni benne a vakációt, hogy nem lesz ez rossz. Igyekeztem nem túlszervezni, szóval csak a legfontosabbakkal töltök majd időt és lesz időnk Medveggyel is bóklászni a régi kedvenc helyeinken, és így remélhetőleg tényleg lesz egy kis nyaralás érzése is. Nem tudom, mit várok, milyen lesz majd újra látni a körutat meg felülni a 74es trolibuszra, de majd beszámolok.
És nem tudom, mennyire fog sznobnak hangzani (valószínű nagyon), de a hazatérésre készülve listát írok, miket kell majd vennünk, és a fejemben átszámolom az árakat, hogy az mennyi is fontban. (és minden alkalommal hozzáteszem utána, hogy "...nice")
2021. október 13., szerda
Tegnap jött át megismerkedni velünk a cicaszitter, aki vigyázni fog a kis szőrös szemünk fényére a jövőhéten. Azért féltem, amilyen szociálisan szerencsétlenek tudunk lenni, de nagyon szimpatikus csaj volt, még a malac is nagyon ügyes volt, megmutatta, milyen tündéri tud lenni és csak kicsit hisztikézett, eleinte azon, hogy ki ez a lakásban és mit keres itt, később meg kajáért.
A főnök tegnap reggel bejön, rám néz. Főnök: Viki, what are you doing? Én: /zavartan lenézek a pohárra a kezemben/ ...a pumpkin spice latte..? F: No I mean with your hair. Én:
Azóta ha szóba kerül a reggeli pletykálás közben, hogy ki mit gondol a főnökről, nem mondom, hogy szerintem rendben van.
Ezt leszámítva összességében jó hangulatban telnek a napok, valahányszor leszólom a hülye vevőket, jön egy cuki (pl. ma a legelső, aki reggel hatkor megjegyezte, hogy nahát új a hajam?), és annak ellenére, hogy egyre inkább úgy tűnik, ez az üzlet el van átkozva (folyton minden elromlik, hétvége óta megszerelték a kávégépet, de mára megint lerohadt, a mosogatógép meg két napja nem működik), mivel a társaság jó, a miénk a legvidámabb diszfunkcionális starbucks a környéken.
Ami viszont elszomorít, napról napra jobban, hogy akik most ismernek, soha nem fogják megtudni, milyen mókás is vagyok valójában - vagyis az anyanyelvemen. Sokat fejlődött az utóbbi időben az angol beszédkészségem, de így is néha belekavarodom hosszabb mondatokba vagy nem jut eszembe egy-egy szó, amit utána vagy helyettesítek egy suta szinonímával, vagy szerencsétlenül körülírok. És hát na, I like being the funny friend, nyilván a defektes személyiségem egyik patológiás oldalhajtása, hogy mindenképpen szórakoztatni akarok mindenkit a társaságomban, szóval valahányszor sikerül valami mókásat alkotnom angolul, kicsit kihúzom magam, hogy yass, i'm still worthy.
2021. október 11., hétfő
Ma elmentem tekerni kicsit, és amilyen gyönyörű volt az idő, minden pedálhajtásnál elöntött a düh a biciklim iránt. Én annyira akartam szeretni, mert egyszerűen gyönyörű, de folyton szopat engem véletlenszerűen elengedő csavarokkal, váratlanul lapuló kerekekkel, akadó váltóval meg lánccal (mit vártam, francia márka), hogy ma hazaérve leültem és idegből ajánlatot kértem a kedves és megbízható Konrád biciklim ideszállítására (aki amúgy német). És akivel mellesleg egyetlen egyszer volt csak problémám a közös évek alatt, és az a saját hanyagságom volt: a defektbiztos külső alatt lyukasra dörzsölődött a gumibelső. Faszomat komolyan.
Ha ősz, akkor meg természetjárás, szóval tegnap kirándulni voltunk, megmásztunk két dombot? hegyet? Matlockban és amennyire gyűlöltem az elején a folyamatos hegynek felfelé caplatást, olyan flow élmény volt egy idő után versenyt szaladni a tetőkre, és közben hallgattuk a mókusokat meg a madarakat neszezni a bokrokban meg a teheneket bőgni (wat). Volt GPS-ünk, de egy csomószor így is eltévedtünk - kétszer ezt emberek előtt tettük, mindkétszer azonnal odaszaladtak hozzánk, hogy merre-merre? Félúton ettünk egy fish and chipset (Medvegy a fisht, én a chipset), aztán hazavonatoztunk. Annyira szeretek itt élni. Még úgy is, hogy be van durranva a vádlim.
Long story short, M. bevállalta, hogy kiszőkíti, és elsőre jónak is tűnt - de amikor másnap megláttam hátulról, felcsavartam a fejem tetejére egy kontyba, elmentem a drogériába hajfestékért és megfogadtam, hogy mostantól megint csak én nyúlok a hajamhoz*.
A pinket amúgy nem bánom, nagyon untam a saját hajszínem és ez már bevált, és legalább a hajam is tükrözi a kaotikus beleszarást, amit egyre inkább a magamévá teszek manapság. És megint fel lehet ismerni engem, ha képregényt rajzolok a saját kis életemről.
Mellesleg ma traumatikusan rossz munkanapom volt, a Brexitnek hála akadozik az áruszállítás (nem volt zabtej, szójatej, karamell, és szendvicsek is alig), és reggel a két kávégépből lerohadt az egyik - a déli csúcsban húsz perc volt az átlag idő a rendelés és a kiszolgálás között. Egy ponton meg voltam róla győződve, hogy ránk fogják gyújtani az egész kócerájt, vagy legalábbis megrohannak vasvillával meg fáklyákkal, de végül túléltem, hazajöttem, és most van két napom kiheverni. Pedig tök jól indult, először is tegnap volt payday, másodszor meg reggel még csend volt és béke, és arról beszélgettünk, ki mit venne, ha nyerne a lottón, meg elkezdtem kitölteni egy politikai irányultságot néző tesztet és mind megbeszéltük az érdekesebb kérdéseket, ki mit gondol. Amúgy left wing liberal vagyok, surprise surprise.
*flashbackjeim vannak onnan, amikor hagytam anyukámnak, hogy vörösre fesse a hajam, és répavörös lettem egy kétcentis szőke sávval a hajtöveknél. szóval nem panaszkodom, akkor két évig hülye hajam volt utána: fél évig a színe volt szar, két hónapig fasza volt, amikor tízcentisre vágattam, majd újabb másfél év volt visszanöveszteni normális hosszra.
Miután valahányszor műszakot cseréltem eddig valakivel, majdnem minden alkalommal ment a variálás utána (vagy felhívtak a kérdéses műszak kezdete előtt, hogy hol vagyok, vagy végül berángattak hamarabb-maradhattam tovább), ami számomra annyi stresszel járt, hogy a múltkor megfogadtam, ennyi, soha többet nem csinálok ilyet, megkapaszkodom a kapott beosztásomban és kész. Erre ma a szünetemben leült mellém az új főfőnök, és először lepergett előttem rövid starbucksos karrierem, hogy kész, ennyi, kirúgnak, de csak meglapogatta a vállam, poénkodott velem, majd megkért, hogy ugorjak már be holnap helyette*, megkapom érte a szombatot szabadnapnak. Amúgy sem mertem volna nemet mondani, de kivételesen jobban jártam, holnap Medvegy amúgy is dolgozik, szombaton meg nem, és így nem is dolgozom végig az egész hétvégét. Win-win. Csak a szívroham nem hiányzott az elejéről.
*itt szokás, hogy az üzletvezető főfőnök a vezetői teendők mellett ugyanúgy együtt dolgozik velünk, főzi a kávét, áll a kasszában, stb.
Amúgy nagyon érdekes nézni, ugyan nyígok, de összességében napról napra jobban érzem magam, magabiztosabban és jobban kommunikálok másokkal, vagyis jobban egyben vagyok. Senki nem látta jönni, de pont erre volt most szükségem, nagyon jót tesz nekem ez a hely, ez a munka és a körülöttem lévő emberek, amiért nem győzök elég hálás lenni.
Ja és az egyik nembrit kolléganőm nembrit főzőestet tart holnap, amire negyedmagammal hivatalos vagyok. Kicsit izgulok.
2021. szeptember 19., vasárnap
Eljöttek a szüleim meglátogatni minket egy hétre, és pénteken hazamentek. Szerintem amikor anyám a konyhámban pakolászott, pontosan ugyanolyan terepszínű arcot vágtam, mint ő, amikor én kamaszként elkezdtem sütni-főzni a családi otthonban. És talán tényleg felnőtt vagyok már, mert amennyire szeretem őket és vártam már, hogy eljöjjenek végre, és a búcsúkor erős sírhatnékom volt hazafelé a reptérről - mégis kicsit fellélegeztem, amikor hazaérve ismét csak ketten voltunk itthon. Már tényleg mi vagyunk a családunk.
Elkezdtem olvasni az új Sally Rooney könyvet, és no spoiler, de meglepően sok szex van benne, amikhez persze mind akkor érek, amikor éppen nyilvános helyen olvasok.
Tegnap viszont szörnyű műszakom volt, elég sok csillag állt együtt: eleve kimerülten mentem neki, mivel még nem hevertem ki a vendéglátást, a hétvégék is gyötrelmesek ("hétvége van, faszért kell nekem itt lennem" + a tömeg is nagyobb és nincsenek üresjáratok sem, amikor fellélegezhetnénk) és most két ember minuszban is voltunk - és ezek után háromkor véget ért a munkanapom, és minden ment tovább, az aktuális műszakvezető meg csak sunyult. Fél négykor, amikor már bőgni tudtam volna a fáradtságtól a kávégép mögött, végre odaálltam az éppen belépő főfőnök elé, hogy oké akkor most megyek, letéptem a kötényem és szabályosan porzott mögöttem a föld, ahogy hátra sem nézve elmenekültem. Hazaúton persze még győzködnöm kellett magam, hogy ez nem az én hibám és nem én vagyok a szemét, amiért "cserben hagyom" a többieket. A faszomat komolyan a saját balek lelkiismeretességembe.
Ez lesz mostantól az életfilozófiám.
Ezek után amikor reggel láttam az üzenetet a munkahelyi csoportban, hogy légyszi légyszi kéne valaki egy műszakra mára, lefordítottam a telefonomat, és később kárörvendve néztem a kocsisort a drive thrunál, amikor elmentünk randizni és a villamos a starbucks mellett vitt el minket.
Ma sikeresen abszolváltam életem első koffein kiváltotta szorongásos pánikrohamát. Éjjel elég szarul aludtam, szóval beérve csináltam magamnak egy négyshotos lattét, ebédszünetben meg megittam egy normál lattét (két shot), mind blonde roast (magasabb koffeintartalom). Eleinte kellemesen stimulált voltam, csak aztán amikor az egyik műszakvezető megkérdezte, valaki be tudna-e holnap reggel ugrani egy hiányossá vált reggeli műszakba, én felajánlottam, hogy az eredeti beosztásom szerinti aznap estét szívesen elcserélem reggelre, mire mondta, hogy áh inkább hagyjam - és itt hirtelen beszűkült a látóterem és teljes bizonyossággal éreztem, hogy a "ne variáljunk, jó ez így" igazából azt jelenti, hogy haszontalan vagyok, nincs rám szükség, szar munkát végzek és ki fognak rúgni. Aztán szerencsére ez olyan félóra alatt lecsengett és onnantól csak éhes voltam.
A cím volt a mellettem álló munkatársam válasza, amikor csendben álltunk egymás mellett a drive thru ablakban és felsóhajtottam, hogy nagyon fel vagyok baszva és nem tudom, miért. Eddig nem igazán kedveltem, de erre megjelent a fejem felett a simses pozitív kapcsolati mutató.
Felmondott az egyik kedvenc műszakvezetőm, és még csak hibáztatni sem tudom, mert szegény amikor ma bejött leadni a kulcsait meg a zöld kötényét úgy nézett ki, mint akit kihánytak, majd udvariasan ignoráltam a vevőket és elvonultunk az irodába és elmesélte, hogyan ment szarrá a teljes magánélete az utóbbi hétben és most hazaköltözik a szüleihez. Apukám mondta mindig, hogy ősi kínai átok kalandos életet kívánni valakinek, és ilyenkor mindig hálát adok az unalmas életemért és hogy nincs miről mesélnem, amikor kérdezik, hogy mizu.
Mivel már két hét eltelt a második oltásunk óta, fokozatosan kezdem elhagyni a maszkviselést. Munka közben eddig hordtam annak ellenére, hogy itt régóta nem kötelező beltéren, de ennek következtében az arcom alsó fele problémásabb most, mint tinédzserként volt. Annyira nem zavart, mivel másnap eltakarta a maszk újra, de egy hiú darab szar vagyok és szeretnék már végre újra rúzsokat hordani, ha már körömlakkot nem szabad.
Ja és mióta megvettem az álomkabátomat, az idő egyszerűen tökéletes, ragyogó napsütés, 25 fok.
Szóval a nagy kereséssel két kabátra sikerült leszűkíteni a választékot, és végül az egyiket megrendeltem. Viszont a webshopban sötétpiros-bordó színe élőben ilyen fura lila-sötétmagenta volt, és nagyon sokat lamentáltam rajta, de nem volt az igazi, így a visszavitel mellett döntöttem és ma elmentem megvenni a korábban második helyezett, "túlságosan pirosnak" titulált darabot. És szerelmes vagyok. Pont tökéletesen piros.
Ma elmentünk kávézni, teljesen szokatlan volt a gondolat, hogy fizetnem kell érte.
A múltkor volt egy nagyon szenvedős műszakom, igazából nem történt semmi olyasmi, de nyűgős voltam és semmi kedvem nem volt ott lenni - szóval nekiálltam vidámságot színlelni. És basszus bejött, amikor a drive thru ablakon kihajolva megjegyeztem egy ürgének, hogy tetszik a kocsija, esküszöm ahogy láttam felragyogni az arcát, hogy komolyan? a színe vagy a típus..?, egy kicsit az elhalt lelkembe is visszatért az élet.
A legutóbbi true crime ajánláskérés után ajánlanék én is valamit, méghozzá a JCS - Criminal Psychology youtube csatornát (ez az eddigi kedvencem). Ahogy a nevében van, ez inkább pszichológia, nincs túldramatizált narráció meg zene, tények vannak meg valódi felvételek a kihallgatásokról, ahol csak időnként állítják meg a videót, hogy elmagyarázzák, mit láttunk és mire kell odafigyelni. Elképesztően érdekes kihallgatótiszteket nézni munka közben, néhányan egyszerűen olyan hihetetlen képességgel irányítják a beszélgetést, hogy öröm nézni. Az amerikai jogi rendszer meg olyan hibás, hogy az gyötrelmes.
Ráakadtam manapság a cold brew teákra: rájöttem, hogy rosszul vagyok a meleg víztől, de inni meg kell, de a sima víz uncsi, és ezzel a módszerrel sikerült kiszabadulnom ebből a háromszögből és akár egy liter vizet is megiszom végre (lol). Isteni teákat iszunk, és annyira nagyon élvezem, ah.
Ja és rendeltem egy piros kabátot, holnap megyek átvenni.
Kicsit rácsavarodtam a Mozart! musicalre megint, szerintem az és a Rebecca az egyetlen, ami a kifejlett felnőttízlésemnek is megfelel már és nem tartom kínosnak, hogy valaha rajongtam érte, és ha adnák, habozás nélkül megnézném újra. (az összes többiről ez nem mondható el, beleértve a Rómeó és Júliát is. Sőt, leginkább azt.) Fun fact, az egész színházkorszakomnak a Mozart! volt az abszolút kezdete, a szüleimmel láttuk tízezer éve egy március 15.-én, megvettük a CD-t is, amit hazafelé a vonaton betettem a discmanembe (!!!), és ez volt az a pont, amikor minden elkezdődött. Otthon még megvan a színházjegy is róla bizonyítékként, nem volt szívem egyik minimalista szelektáláskor sem kidobni. Mellesleg a címben idézett számmal olyan szinten tudok azonosulni, hogy jaj (van benne egy olyan sor is, hogy a házimunka sose szűnik, jobb lesz hát, ha megnyugszom és el sem kezdem, ami literally a hitvallásom).
Nem akarok seggfej lenni, de az alsó szomszéd kutyájának vonyítását hallgatva felmerül bennem, hogy komolyan miért ilyen népszerű a kutyatartás. Mások valószínű azt nem értik, nekem miért van macskám, de fel nem foghatom, mi éri meg ebben az egészben: olyan szintű elköteleződést igényel, mint egy gyerek és onnantól az ember gyakorlatilag szervezheti az egész életét a kutya igényei köré. Mondjuk az sokat elárul a hozzáállásomról, hogy amikor a nővérem kutyáját szitteltem egy hétig, teljesen ki voltam akadva, hogy ugyanazzal a manccsal engedem be a lakásba, amivel előtte megsétáltattam az utcán, miközben a macskáim akkor még kijárósak voltak és náluk nem zavart ez a tény, szóval lehet túlságosan elfogódott vagyok ebben a kérdésben. /bár a macskáimat látom naponta órákon keresztül mosakodni, a kutya meg egyszer nem tett semmiféle erőfeszítést a saját személyes higiéniájáért, szóval... de inkább befogom/
Vallomás, de az utóbbi két hónapban (mióta dolgozom, oh god) egyszer sem nyúltam a zongorámhoz. Eleinte csak simán kiestem a gyakorló ritmusból, aztán ahogy telt az idő meg jól felhergeltem magam és már féltem újra leülni gyakorolni. Igen, ilyen szerencsétlen vagyok és ennyire félek a kudarctól. Tegnap vettem végre erőt magamon és ültem le újra, és hát ja, még mindig nem lettem egy virtuóz, de legalább nem felejtettem el teljesen mindent, és jelen körülmények között azt hiszem, ez is valami.
A Hangos Szomszédok immáron hónapok óta tudnak viselkedni, szóval most az alsó szomszédnak lett egy kutyája, aki szeparációs szorong napi két óra vonyítás formájában. Már megírtam nekik a cetlit, amit még egy ugatós incidens után az ajtóra ragasztunk, hogy legalább a faszom ablakot csukják be, ha már itthagyják a kutyát óbégatni (élesben a faszom kifejezést nyilván valami kedvesebbre cseréltem, és persze aláírtam, hogy ne legyen passzívagresszív).
Annyira felértékeltem a saját macskámat, milyen csodálatosan független és mégis szeretnivaló kisállat már, aki egyben még a szomszédokra is tekintettel van.
Apropó szóban forgó macska, egyre optimistább vagyok, hogy októberben valóban hazajutunk végre Budapestre, szóval vettem ki szabit és bookoltam egy macskaszittert is egy vagyonért :') de ennyit megér, hogy vigyáznak rá. Azóta persze könnyes szemmel nézem a macskát, hogy mi lesz vele egy hétig a mamija nélkül..?
Reggel hatra mentem dolgozni, ugyan eléggé haldokoltam, de ezt simán indokolja az elméletileg öt óra, gyakorlatilag kevesebb alvás: éjjel eléggé sajgott a vállam és minden forgolódáskor felébredtem a fájdalomra, de a nap folyamán a nyűgősség és a vállfájás is elmúlt. Azóta semmi panaszom nincs, kicsit fáradt vagyok, de ismétlem, kevés alvás.
Az egyik papírírószerben találtam annyira iszonyatosan gagyi Harry Potteres franciakartyát, hogy meg kellett vennem, és azóta esténként römizünk Medveggyel.
Megkérdeztem Angol Barátainkat, milyen játékokat ismernek még franciakártyára, mire M. szóba hozta a Kentkupét, és atyaég, elöntöttek az emlékek, annyit játszottunk annó a suli folyosóján... Ugyanis olyan öreg vagyok, hogy mi az iskolában, szünetekben nem a telefonunkat nyomkodtuk, hanem más faszságokat kellett kitalálnunk - aminek az lett a vége, hogy nagyon durván ráfüggtünk a különböző kártyajátékokra (sokszor ha félbe kellett hagyni holmi tanóra miatt a meccset, gyakorlatilag vesztegzár alá raktuk a folyosót, nehogy bárki is hozzáérjen az asztalon hagyott lapokhoz, vagy egyszer a kártyáért felelős osztálytárs lebetegedett és nem hozta a kártyát, mi a következő unalmas órán gyártottunk gyorsan sajátot kitépett füzetlapokra).
A nagy kedvenc a politikailag nem túl korrekt nevű Ki a román? volt, aminek most meg kell kérdeznem a szabályait majd, mert teljesen elfelejtettem.
Amúgy életünk tragédiája, hogy Medvegy szereti a bonyolult, két asztalt igénylő társasjátékokat, amit hatan kell játszani, én meg az olyan basic játékokat szeretem, mint a sakk meg scrabble, és a kettőnk ízlése között nemnagyon van átfedés. Meg barátaink sincsenek, akikkel lehet többszemélyes játékot játszani, szóval ja, szegény mi.
Megkaptuk a második oltásunkat. Még nem tudom, hogyan reagáltam rá, a karom sajog egy kicsit meg nyűgös vagyok - de tegnap day offom volt, és ennek ellenére délutánra kb ugyanígy nekifáradtam a napnak és nyűglődtem a semmitől. Mondjuk két nap múlva jön meg a menstruációm, de ezzel együtt nem igazán bízom a szervezetemben, mit produkál az oltás hatására és mit csak úgy unalomból a méhem utasítására.
Az egyik csendesebb munkanapon végre volt idő kicsit beszélgetni a munkatársakkal (egy átlagos műszak alatt általában csak az udvariassági "sziahogyvagy" "jólkösziéste" köröket tudjuk lefutni), és teljesen feldobódtam utána, annyira jól esett egy kis szocializáció. Otthon meg nem igazán voltam az a nagy baráti társaságos ember és Erasmusra sem mentem, szóval nagyon új és nagyon élem a minden szempontból sokféle és színes társaságot: néhányan még gimibe járnak, más megjárta a brit hadsereget, vannak Lengyelországból, Indonéziából, meg Kínából. És mindenki olyan cuki. Jól érzem magam, örülök, hogy nem mondtam fel az első héten.
Annak ellenére, hogy nagyon nem aktuális probléma, nagyon rácsavarodtam a gondolatra, hogy kit vigyek majd magammal a szülőszobára a távoli jövőben. - Medvegy fel sem merült soha: Ő a másik felem, szeretem és imádom, de amikor szenvedek vagy beteg vagyok, kivétel nélkül mindig magányra vágyom és még az ő társasága sem esik jól. Ráadásul nem hoz jó döntéseket nyomás alatt és emberekkel sem kommunikál jól. - Régen anyukámra gondoltam, aki kiválóan tudott érdekérvényesíteni a helyemben gyerekkoromban, nyilván menne neki most is, amíg én mással vagyok elfoglalva, de nem beszél angolul, és nem valószínű, hogy ezért hazamegyek. - BFF vagy M. nem játszik, egyiküket sem tenném ki ilyennek. - Mennék én magamban is, de úgy hallottam, ez egy fél napos program, ami mégis unalmas egyedül. Bár optimista vagyok, anyukám és a nővérem szerint a család nőtagjai nem totojáznak, háromból három alkalommal letolták három óra alatt is.
Visszatértem az emberek közé, és az első munkanapomon meg is volt életem első seggfej vevője: elfelejtettem díszítő mokkacsíkot rakni a frappés plasztikpohár belsejébe, a vevő visszaadta, kijavítottam, újra kiadtam, majd pár perc múlva nekiállt balhézni, hogy miért kell ennyit várnia a lötyire. Amikor az ott álló munkatárs rámutatott, hogy ott van a pulton, csak nem hallotta meg, még jobban elkezdett hisztizni és refundot követelt. Egy úgy harmincas ürgéről beszélünk, és egy mokka frappéról van szó. Öregszem, mert tényleg és őszintén leszartam ott is, és amikor hazafelé elmeséltem Medvegynek, nem a terápiás kibeszélés volt, hanem csak beszámoltam az eseményekről, és azóta sincs egy fikarcnyi negatív érzésem sem a dologgal kapcsolatban.
A végén még tényleg jót tett a lelkemnek ez az egész a kezdeti hisztéria ellenére, tűnődött főhősünk.
Még mielőtt kijöttünk M. mondta, hogy mennyire zavarja a britek felszínessége, én meg nem értettem, mi a probléma, miért baj ez - és azóta érzem, basszus, és már engem is zavar. Eleinte imádtam, hogy idegenek rutinszerűen hívnak lovenak meg darlingnak, de már kicsit kezd bosszantani, hogy értékét veszíti a kedveskedés: ha mindenkivel ilyen cukik vagyunk, honnan tudjam, hogy valóban jóban vagyunk? De talán csak a legkisebbgyerek szindrómám beszél belőlem.
Ez itt meg egy csapat lúdvekni, akiket tegnap a szabadnapomon láttam a parkban.
- kiszöktem egy egészen kicsit egy rövid biciklizésre, és ezzel bizonyossá vált a sejtésem, hogy minden vágyammal ellentétben túlságosan jókislány vagyok és kritikus szituációban szörnyű kém vagy ellenálló lennék: tiszta ideg voltam végig és minden kocsira gyanakodtam, hogy mindjárt kiszállnak belőle hazmat ruhás rendfenntartók és betömködnek a csomagtartóba, hogy ne maradjon belőlem más, csak Medvegy biciklije, egy doboz zabtej meg két kezdő zongorakotta az út szélén. (le is buktam, mi volt a motivációm a prison breakre)
- újra élveztem régi szenvedélyemet, a random témák felkutatását, vagyis napok óta egymás után nyel el egyik rabbit hole a másik után: a 30as évekbeli rádiummérgezéses esetektől indultam ki, de éjfélkor már 80as évekbeli szovjet tornászlányok kínzásáról olvastam - teljesen kivagyok, többen is súlyosan lesérültek vagy lebénultak, mert eszementen veszélyes rutinokat kényszerítettek rájuk úgy, hogy a védőfelszerelés kb két réteg újságpapír volt leterítve a gerenda alá.
- ugyanitt ha van valakinek jó true crime doku-sorozatajánlója, aminek a végén elvarrnak minden szálat és teljesen satisfying a befejezése, ne tartsa magában, szívesen néznék valami jó nyomozós sorozatot, aminek a végén kiderül minden. Elkezdtem az Unsolved Mysteries-t, de jól fel is basztam magam rajta, amikor teljesen váratlan fordulatként megoldatlan maradt minden rejtély, tehát az egész igazából csak egy egyórás blue balls élmény.
- elkezdtük nézni a Lokit, Medvegynek tetszik, nekem annyira nem. Ha egy excentrikus brit faszit akarok nézni időutazni, visszatérek a Doctor Who-hoz. Amúgy Tom Hiddleston mikor lett ilyen öreg..?
- megérkezett az első fizetésem! Végre hivatalos, hogy nem csak bejárok egy random helyre hülyéskedni, hanem tényleg dolgozom.
- és ennek örömére regisztráltam patreonra és végre végre végre tudom támogatni a kedvenc youtube csatornámat. Nagyon régóta szerettem volna, elvégre a lockdown végére megmaradt csekély józan eszemet részben a zeneelemző videóinak köszönhetem, és most lőn, végre valahogy megköszönhetem.
- rajzolok, sokat, és élvezem.
- rendeltem egy pakkot a kedvenc charity shopom/turkálóm webshopjáról, és az egyik ruha amennyire tetszett, annyival nagyobb volt a saját méretemnél, szóval ismét felcsaptam az internetet majd elővettem az Angol Barátainktól kölcsönkapott varrógépet. Most már jó. Azóta úgy érzem magam, mint egy mesterszabó. (életem tragédiája, hogy az alsó- és felsőtestem között úgy két méret különbség van, és mostanra untam meg a ruhavásárlásban kötött kompromisszumokat)
2021. augusztus 9., hétfő
Sokkal jobban viselem az egészet a vártnál, csak az basz fel nagyon, hogy pont kedden láttam az egyik zárva lévő charity shop kirakatában kezdő zongora kottákat pár fontért, és a hétvégén akartam elugrani megvenni. És persze most időm, kedvem és energiám is lenne végre rendesen gyakorolni, szóval tényleg a faszom az egészbe. De szerintem ebből is látszik, hogy nincs nagy baj, hogy ez a legnagyobb problémám. Továbbra sincs semmilyen tünetem és minden gyorstesztem negatív, bár ezek a gyorstesztek sem a napjaim fénypontjai, a toroksiminél öklendezem, az orrjárat erőszaknál meg ömlenek a könnyeim.
Szóval ezt leszámítva jól vagyok, kitakarítottam a lakást, visszatértem az arcápolási rutinomhoz, egy csomót rajzolok és kimostam végre a kedvenc munkába járós cipőmet. Ja és nagyon intenzív cuddle-sessionöket tartunk a malaccal.
2021. augusztus 7., szombat
A munkatársam pozitív lett. A jövő hetet itthon töltöm. (magamért nem aggódom, minimális az esélye, hogy elkaptam, két órát dolgoztunk csak együtt, azalatt végig a kávézó két végében voltunk + én a nyitott drive thru ablakban, és amikor beszéltünk is, mindketten maszkot hordtunk)
Átrendeztem a hálót, harmadjára, mióta itt élünk.
Amúgy most erősen be vagyok rúgva, mert csináltunk sex on the beach-et.
A szerződés aláírásakor azt mondták, elseje és tizedike között van fizetés, szóval én elseje óta obszesszíven csekkolom a telefonomat, mikor jön az értesítő a bankos apptól. Aztán ma nem bírtam tovább, és megkérdeztem az egyik munkatársamat, mikor szoktak utalni. Tizedikén. De legalább a payslip megérkezett már arról, mennyit fogok kapni, szóval mégsem érzem úgy, hogy csak extra keményen önkénteskedem.
Ugyanitt a mai munkanap pokoli volt, nyitástól voltam (ami hajnali 5:30), és az egyik munkatársam valamiért abszolút gyökérként kezelt, pedig esküszöm nem vagyok az: rutinosan levegőnek nézett és megcsinált helyettem feladatokat, amik amúgy rám voltak osztva, a mélypont az volt, amikor hallottam a headsetben, hogy valaki kérdezi tőle, van-e valamilyen szendvics, ránéztem és mutattam, hogy van, mire elsétált mellettem és megnézte, én meg álltam, hogy oké bocs, akkor megbaszódom. Ráadásul szünetre is a szokásosnál később engedtek csak ki, ja és kifogyott a vegán kaja, szóval nem volt mit ebédelnem - ez a baj azzal, hogy már jobban vagyok, régen olyan stresszes voltam, hogy egyáltalán nem bírtam enni, de már szarok bele és a műszak felénél elkezd korogni a gyomrom.
Ja és a hab a tortán az volt, hogy miután óráknak tűnő tűzgyújtós és egyéb erőszakos fantáziálás után végre véget ért a nap, letéptem magamról a kötényem és indultam volna haza, megállt előttem a menedzser, hogy ugye tudom, hogy lehet megyek self isolationbe, én meg nevettem, mire kiderült, hogy a tegnapi műszakunkból pozitívat tesztelt az egyik munkatárs, ha a PCR tesztje is pozitív lesz, a jövőhetet itthon töltöm, és azóta nem nevetek.
2021. július 30., péntek
A szüleim foglaltak végre repjegyet hozzánk szeptemberre. A szülinapomon végre látni fogom őket. Cries in felnőtt.
Múlt héten vettem az egyik kedvenc charity shopomban egy Marks&Spencer farmert egy (EGY) fontért, ami a kritikus combtájékon kényelmes, a derekamon viszont szégyenletesen nagy volt. Ha megvan a költözős eredettörténetünk, mi annó egy éve egy-egy táska nyári ruhával estünk be az országba, "pfff úgyis olcsó a fapados, térülünk-fordulunk nemsokára", aztán bumm, azóta is fizetjük a magyar számláinkat - de elkalandoztam, a lényeg az, hogy nincs sok ruhám, és a két normális farmeremből az egyik pont most adta meg magát szokás szerint a lába között. Szóval tűt-cérnát-ollót ragadtam, felcsaptam az internetet útmutatásért, és ugyan nem lett tökéletes, de úgysem nézi senki a seggem elsőre elégedett vagyok az eredménnyel, és most van végre egy farmerem, amiben elférnek a combjaim és a derekamon is áll valahogy. Egy fontért. Hah!
Előre hergelni kezdtem magam, hogy közeleg a második oltásunk időpontja, és meg kell kérnem majd a store managert, hogy aznapra szeretném kérni a heti három day off-ból az egyiket. Egyrészt gyűlölök kérni, másrészt félek, hogy majd azt mondja, vegyek ki rá szabadságot, amiből nincs sok, és szívesebben venném ki értelmesebben, mondjuk a szüleim vagy BFF látogatásakor. Ehhez mondjuk elég seggfejnek kéne lenni, de nem igazán kedvelem a store managert és nagyon félek, hogy ez kilátszott belőlem, amikor tegnap a kasszában állva kétszer is odajött hozzám és értelmetlen hülyeségekkel kezdett csicskáztatni. És Medvegy ugyan először megnyugtatott, hogy ez nem a személyemnek szól, a menedzserek ilyenek, de aztán megint emlékeztetett rá, hogy hiába hiszem azt, hogy pókerarcom van, általában nagyon látványosan ki szokott ülni az undor és a lenézés az arcomra.
Kehely update: tegnap már sokkal ügyesebb voltam, full kényelem, csere biztonság kedvéért a zuhany alatt, de így is teljesen ügyes voltam. A látványt még szoknom kell, de no.
Női téma, aki nem menstruál és/vagy nem érdekli a dolog, ugorja nyugodtan a bejegyzést: tegnap vettem egy menstruációs kelyhet és ma kipróbáltam bevetésen.
Pont a karantén előtt kezdtem el környezetbaráttá tenni a ciklusomat, és mivel a kehely gondolata elég idegen volt (nem a kehely maga, hanem a hatásmechanizmus, tampont sem nagyon használok ugyanezen okokból), maradtam a mosható betéteknél, amik tökéletesen működtek állandó otthon ülés mellett. Azonban sejtettem, hogy ha újra visszatérünk valaha a normálishoz, nem úszom meg és meg kell szoknom a kelyhet, elvégre az akár tizenkét órás szavatossága nem elhanyagolhatóan kényelmes menstruálást tud biztosítani.
A felhelyezés gyanúsan simán ment, nap közben nem éreztem egyáltalán és nem is tapasztaltam lékelést, még edzeni is elmentem benne utána, minden szupika volt - amíg haza nem értem, és a cserénél valahogy sikerült elég komoly vérfürdőt rendeznem, szóval takaríthattam a fürdőt és mehettem zuhanyozni.
Ezzel együtt a próbát sikernek könyvelem el, holnap második nekifutás.
