2019 könyvekben

Ebben az évben szégyenletesen kevés 31 könyvet sikerült kiolvasni, és még csak arra sem tudom fogni, hogy tanulni kellett, mert az sem tettem, ha ha.

Az év elejére megint kerültek jók, a Tolvajok telén Berlinben a szállásunk radiátorának dőlve zokogtam, az Educated-et pedig Potzdam felé az S-Bahnon is faltam, annyira tetszett. Az Eleanor Oliphant váratlanul nagyon tetszett, a Melmoth váratlanul nagyon nem: bár érdekes, hogy a sztorira nem emlékszem, a hangulata nagyon megmaradt.

A This is Going to Hurt-öt kb. kétszáz forintért lőttem a Bosnyák téri Hádában, sokat röhögtem rajta, ahogy a Disaster Artiston is, amit Medvegy magának vett, erre azóta sem olvasta ki. A Szólíts a nevedenről nem akarok beszélni, Szöszivel olvastuk, és napokra traumatizált, annyira rossz volt.

Az Olvasás története újraolvasás volt, megsimogatta a lelkem,  A nő helye megmotivált egy kicsit, Szentesi Évát pedig reméltem, hogy sikerül megkedvelnem, ha elolvasom, min ment keresztül, de ez nem történt meg.
A lemaradó 31. a Hogyan találjuk meg a nekünk való munkát?, kommentárt nem igényel, elgyengültem így év végére, közeleg a suli befejezése is, engem meg már ráz az undor a tanulmányaimtól.

Idén hat könyvet olvastam angolul, és nyolcat magyar szerzőktől, akik közül is Szabó Magda és Szerb Antal volt a befutó, tőlük sikerült duplázni.

Következő évre váró szakmai könyvek a szakdolgozathoz: Forgács Attila: Az evés lélektana, Béres Judit: Azért olvasok, hogy éljek, Bartos Éva: Segített a könyv, a mese, Jane Ogden: The Psychology of Eating, Lukács Liza: Az éhes lélek gyógyítása, Prof Charles Spence: Gastrophysics, Michael Pillan: In defence of food.

Csak simán lassan haladok velük: Tom Phillips: Humans, Bea Johnson: Zero Waste Home, Stephen King: It, Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó, Dragomán György: Rendszerújra.

oh valley of PENIS

Nyüszivel és nyafival telik minden nap, meg macskákkal meg macskaszőrökkel.
Meg egy bizonyos szám egy órás youtube összeállításával.

Toss a coin to your Witcher, O’ Valley of Plenty

Teljesen ráfüggtem a Witcher sorozatra, annak ellenére, hogy A: nem olvastam a könyveket, B: nem játszottam a játékokkal, C: úgy összességében a fantasyt sem szeretem, D: még csak nem is Medvegy miatt (akire amúgy az előbbi három mind igaz), ő nem is nézi, csak én.
De most nagyon betalált a sötét hangulat és látványvilág, a bizarr humor, a sztori, amit nem mindig értek, ahogy Geralt azt mondja: fuck, meg Henry Cavill, akire nem csak ránézni esik nagyon jól, de a hangja egy nemi élmény.

Mellesleg nagyon nincs karácsonyi hangulatunk, tanulni próbálunk, én a vizsgákra, Medvegy angolozik - nem akarok a nevében beszélni, de azt hiszem, nem vagyunk túl eredményesek. Minden nyomott, szürke és szomorú.

Majd írni kéne egy évértékelőt, de nem tudom, akarom-e, lévén elég szürke és uncsi volt 2019, meg egy olvasmányértékelőt, de ezt sem akarom igazán, lévén sokéves mélypontot ért az olvasási átlagom.

Ennek a bejegyzésnek se lett sok értelme.

VAKÁCIÓ!

Ma voltam utoljára oskolában olyan formában, ami alatt eddig oskolát értettem (vagyis egy épület, ahová szervezetten bemegyek és főállásban tanulok).
De mindent szép sorban.

Kicsit lemerített ez a nap, nekem kellett megszervezni, hogy a tanárunknak köszönőajándékot adjunk, és ha valamit utálok másokban, az az önkéntes szervezkedés meg fontoskodás, szóval rázott magamtól a hideg - de a többiek tojtak az egészre, és nagyon bántam volna, ha rájuk hagyom és nem búcsúzunk el sehogy. Végül jól is sikerült és mindenki kooperált (miután én megcsináltam a fárasztó részt), de ettől még nem élveztem a folyamatot.
Aztán a szemináriumról kifelé jövet próbáltunk P.-vel valami fennköltet találni benne, hogy ez volt az utolsó óránk, de végül csak elmentünk shopizni, vettünk egy-egy rúzst és hazamentünk.

Hogy aztán amint ledobjam magam az ágyra, évfolyamtárs B. írjon, hogy bejövök-e.
Hova?
Hát órára.
Hova..?
Órára.
Melyikre, arra, ami véget ért múlt héten?
Igen arra, csak azzal a kivétellel, hogy nem ért véget múlt héten. Ja, és tíz perc múlva kezdődik, és minden órán van katalógus.

Szóval lefőztem egy kávét (amit aztán befelé menet magamra öntöttem a trolin) és bementem a második utolsó órámra.
Csak 40 percet késtem.
Innen kijövet már nem is kerestük a fennköltséget, csak vonszoltuk magunkat a buszmegállóba és rohantunk haza.

De amikor hazaértem, a malac szó szerint belevetődött a karjaimba és olyan szerelmesem purrogva bújt hozzám, hogy kicsit feltöltődtek az elemeim.

(a másik malac meg szarrá ázott az esőben, és utána szabályosan sírt, amikor elkaptam és törölközőbe csavartam, méghozzá olyan fájdalmasan, mint akit nyúznak. hiányzik Dorci, aki ilyenkor dorombolva tűrte, hogy szárazra gyömöszöljem)

Hipotézisvizsgálat

Bevezető:

Életünk utolsó szorgalmi időszakát éljük, és az utolsó hétre olyan szinten lelki halottak lettünk évfolyamtárs-barátnő P.-vel, hogy mesélte: ő egy hete minden délután ledől aludni egy kicsit, csak így tudja elviselni a létet. 

Ugyan négyéves korom óta erős ellenérzéseim vannak a napközbeni alvással szemben (még akkor is, amikor éjszakáznom kell), úgy gondoltam, érdemes lehet még egy esélyt adni a dolognak.

Vizsgálat célja:

Még három nap van hátra a hétből, és az abszolút minimumnál jól lenne kicsit többet produkálni életileg.

Hipotézis:

Egy rövid alvás után frissen és kipihenten tudok tanulni és szakdolgozatot írni.

Esettanulmány:

Este fél hatkor ledőltem a macska mellé és belőttem az időzítőt fél órára.

Az időzítő kétszeri kinyomása után lelöktem a telefont az ágyról, és fél kilenckor úgy ébredtem, mint akit kihánytak.

Eredmények:

Megtanult tételek: 0 db

Szakdolgozathoz hozzáadott karakterek: 0 db

Közérzet: olyan éjfélig átlag alatti, éjféltől hajnali kettőig viszont szellemileg viszonylag aktív, ami a motiváció hiánya miatt Szókeresőzésben nyilvánult meg.

Következtetések:

Mivel ezt a bejegyzést real time-ban írom, és holnap reggel 8-ra megyek szemináriumra, ilyet többet nem játszunk.

Nekiálltunk eladogatni az ingóságainkat, társasokkal kezdtük, haladunk a könyvek-tankönyvek, CDk, Medvegy a figurák és egyebek felé.
Ruhát csak azért nincs képem eladni, mert majdnem mindet használtan veszem, hordom, aztán pedig kb. 200 forintért adnám - annyiért meg nem állok neki lefotózni, meghirdetni, személyes átvételt szervezni. Inkább gyűjtöm, amíg meg nem töltök a nem kívánt ruhákkal egy IKEÁs szatyrot, aztán leadom adományként.

Idén is lecsapott a vegán Mikulás, kaptam almát, körtét, répát és szárzellert.
Ilyenkor egyszerre melegszik meg a kis szívem környéke a saját családomtól és a támogatástól, amit kapok, meg bxszom fel magam extrán, amikor vegán csoportokban olvasom, másokat hogyan ignorálnak vagy egyenesen vernek át a saját családtagjaik (klasszikus, többször leírt eset, amikor valaki csak rizst vagy zöldségköretet tud enni családi összejövetelen, majd a végén közlik vele, hogy ja, amúgy az is zsíron vagy vajon volt párolva).

Mondjuk vagy nyolc éve, amikor még ettem húst, csak kósert, Medvegy szülei bejátszották velem, hogy ja, amúgy a brassói disznóból készült. Nem tudom, megérte-e nekik, hogy soha többet nem mentünk hozzájuk ebédre.

Az olvadó hónak hála az egész lakás tele van saras macskalábnyomokkal, és egyre dühödtebben látom, hogy hová járnak a macskáim, amikor nem látom (többek között az íróasztalomra, laptopra és kb. bármilyen szabad polcra).

Főzés közben arról beszélgetünk évfolyamtársammal, hogy a pasijaink két nap eltéréssel töltötték be a 30-at, és melyikük hogyan élte meg.
Én: Már előre látom, mi lesz, amikor én leszek harminc.
Ő: Haha, de addigra már ők is közelebb lesznek a negyvenhez és azzal lesznek elfoglalva.
Én: Jah, tuti.
Én: /secretly laughs in 27/

Ma este duplán kenek fel a hidratálót.

Mondjuk tény, nagyon jól álcázom magam gondtalan egyetemistának közel harmincévesen (OH GOD). Apukám szerint loptam magamnak néhány jó évet az élettől, de ettől még néha, mondjuk ilyenkor, amikor nem javítok ki egy kedves feltételezést a koromról, mégis azt érzem, hogy le vagyok maradva. Tudom, hogy mindenkinek megvan a saját tempója az életben, az enyém simán más, blabla, de ettől még na.
Amúgy ha túl fiatalnak tűnnék, a mai napom egyik fénypontja volt, hogy leárazták a Scholl talpbetétet, amit régebben kinéztem magamnak, szóval végre igazán kényelmes lesz a bakancsom, woohoo.

Más: a a konzulensemmel is találkoztam, ötöst kaptam a féléves munkámra meg egy buksisimit, hogy nyugi, jól állok, lesz ebből szakdolgozat, csak így tovább.

Lassan úgy érzem, hide the pain Harold lehetne a neptun nyitófigurám.

Újratervezés

Kb. két héten át kötöttem egy 2+ méteres sálat magamnak, és amikor elkészült, elégedetten megcsodáltam, felrojtoztam és félreraktam sálas időkre.
Hát az a mai nappal beköszöntött - nagy boldogan a nyakam köré tekertem, viseltem egyszer és rádöbbentem, hogy már valamiért nem tetszik a klasszikus sál fazon, amit korábban megálmodtam magamnak.
Szóval felbontottam, letekertem az egészet, és kerestem mintát háromszögsálra.

Mindezt ma szakdolgozás/tanulás helyett.

Sok a dolgom, történnek dolgok. Pl. olvasok, írom a szakdolgozatomat, TANULOK, múzeumba megyek, kávézom, meg felvettem a vizsgáimat.
Ja, és Black Friday alkalmából nem vettem semmit, már ha egy-egy kávé két külön helyen nem számít.

Nem is pánikolok annyira, amennyire szoktam (még), valamiért most megbeszéltem magammal, hogy chill van, és eddig egészen sikerül tartanom magam hozzá.

Még Milánóban vettem márkás luxy illatgyertyát, le sem merem írni, mennyiért, de basszus ha egyszer annyira örülök neki azóta is, hogy végre megint illata van a lakásnak, amit érzek még másnap is jövet-menet.
Felírom a "hülyeségek, amiken nem érdemes spórolni" listámra a dezodor és a macskakaja mellé.

Apropó macska, hetek óta gyakorta jöttem haza arra, hogy a malac letuszkolta a könyveimet a polcról.
Egy darabig sóhajtozva pakoltam utána, aztán meguntam és felszabadítottam neki annyi helyet, ahová már befér. Azóta rendszeresen ez a látvány fogad:

BFF megkérdezte nemrég, hogyan lehet macskát nevelni, mire kuncogtam egy kicsit és elárultam a titkot: megneveled magad és megteszed azt, amit a macskád kíván.

"Egy skálán super chilltől Notre Dame-ig mennyire vagy kiégve?"

BFF és én kimentünk Milánóba, csak két napra, ennyire futotta most: de így is láttunk sok szépet, ettünk pizzákat és ittunk Aperolokat, limon- meg meloncellókat - utóbbinál akkor jöttem rá, hogy valószínű tejszínnel készül, miután a pincér a kezembe nyomta én meg letoltam, mint az engedelmes jó kislány, ami vagyok.

Pedig a limoncellót még úgy kaptam, hogy there is no cheese in it, mert ezt sikerült lebeszélnünk a pizza rendelésekor.

Meh, vissza is adom a vegánigazolványom.

Amúgy megsétáltattam a Gyakorlati dietetika anyagot és megmutattam neki a repcsit belülről meg a szállodát, mert érzem a közelgő vizsgaidőszakok vérfagyasztó leheletét a tarkómon.

 Note the táska, most ez az új kedvencem.

Én: Fú ez a hónap anyagilag nagyon elszállt, ideje visszafognom magam és jobban spórolni.
/simán lemondok vágyott Lush meg egyéb kézműves szappanokról, samponról, kencéről/
/csak akkor veszek 2 darab harisnyát, amikor már nincs mit felvenni/

Ugyancsak én: /kb. két másodperces mérlegeléssel adok le 5000 forintos bookline rendelést/

Találtam olyan képet is, amiről le volt vágva az aláírás, milyen görény csinál már ilyet

Ma megint voltam edzeni, amennyire szenvedtem, annyira elmondhatatlanul jól esett. Még ismerőssel is összefutottam, akivel szintén jó volt beszélgetni kicsit, aztán meg Medveggyel ittunk egy drága kávét és hazajöttünk, majd Bill Gates agyát néztem tanulás helyett.

Miután elolvastunk egy cikket bizarr angol kajákról (nem tudok dönteni, melyik a kedvencem, a konzervtésztás, a sültkrumplis vagy a halrudacskás szendvics - utóbbi mondjuk még jobb lehet, mint a hagyományos magyar kirándulós nasi, a rántotthúsos szendvics), Medvegy kitalálta, hogy meg akarja kóstolni a babos pirítóst. Szóval vettünk paradicsomos babot és pirítottunk kenyeret.
Ha a hónap végének van íze, pontosan ilyen lehet.

Gyakran van ingerenciám írni manapság, ami egyértelmű jele annak, hogy jóval fontosabb dolgom is lenne, pl. szakdolgozatot írni vagy tanulni.
Kicsit ki vagyok égve, nem motivál vagy érdekel semmi sem, és ötletem sincs, mivel tudnám összerakni magam. A rekreációnak álcázott semmittevés nem használ (pedig kitartóan kísérleteztem vele vagy egy hónapig) és ha nem szerzem vissza a tüzet a szemembe, a szikrát, az ágyból reggel kidobó lelkesedést, stb., akkor nem kicsi gondok lesznek a közelgő vizsgaidőszakban. Úgy tudnám elképzelni, mint egy darab félig felfújt karúszóval a kezemben nézni az erősen közelgő szarcunamit.

Amúgy ezt tegnap este kezdtem írni, és ma nagyon sokat segített, hogy végre elmentem a könyvtárba és egy órára begömbölyödtem az egyik fotelbe egy könyvvel, az azért jó volt.

Nem ide sajnos, ez csak illusztráció.

A kedvenc sztorim Medvegyről, amikor egyszer tűnődve simogatta valamelyik macska pocakját, majd aggódva szólt nekem, hogy jöjjek, nézzem meg, talált valamit.
És egy bimbi volt az.
Mármint volt még a macskának hét, csak az egyiket sikerült felfedezni.

A vegán csoportokban már egy ideje terjed a hír, hogy az egyik pizzázó ráállt a vegán vonalra - ma teszteltük, és wow, én szerelmes lettem, szerintem megvan az új comfort junk foodom.

Nemrég beszélgettem egy ismerőssel a tényről, hogy szeptember óta nem vásároltam új ruhát, és a csodálkozó kérdésre, hogy akkor mégis mit csinálok, megvontam a vállam, hogy hát egyrészt használom, amim van, másrészt használtan vettem egy csizmát és egy kabátot télre, azzal elvagyok.
De amúgy az utóbbi idők kedvenc ruhadarabjait mind örököltem valakitől: a legendás szeptemberi nadrágomat és egy sálat a nővéremtől, és D.-től is kaptam két edzőnacit.

Medvegy a szülinapja alkalmából meglepte magát a The Legend of Drizzt társassal, én meg a szülinapja alkalmából játszottam vele egy kört.

Amúgy ma megálmodtam a Babadook 2-t: álmomban egyedülálló anyuka voltam két gyerekkel, és beköltöztünk a házba, aminek a spoiler pincéjébe zárták a Babadook-ot a végén, és minket is elkezdett kisérteni: a gyerekek fostak éjszakánként és elég hardcore hallucinációim voltak, és a végén majdnem fának hajtottam a kocsival a be nem kötött kölykökkel a hátsó ülésen.
Csak azért írom meg, hogy ha kijön jövőre a film ezzel a sztorival, itt legyen a bizonyíték, hogy énmegmondtam.

Szóval ma kaptunk 45 percet meg egy osztálynyi ötödikest, hogy beszéljünk nekik az egészséges táplálkozásról.
Emlékszem, amikor elkezdtük az egyetemet kb. az évfolyam fele mondta csillogó szemekkel, hogy gyerekekkel szeretne később foglalkozni, de miért.

Aztán hazajöttem délután, hogy na milyen produktív leszek, erre az arcomon hevertem egész este, sőt, most is az arcomon heverek.

Amúgy szégyen, de nagyon nem olvasok most, valahogy nincs rá ingerenciám, nem érdekel semmilyen történet sem. Az Utazót olvasom alkalmanként, de az meg annyira lehoz az életről, hogy kb. oldalonként haladok vele, és utána órákig hello darkness my old friend-fejjel bámulok magam elé. És nem csak a könyv témája miatt, hanem az író arcképe a borítóról és a tudat, hogy egy annyira más és mégis annyira ismerős korban élt és pont annyi idős volt, mint én, amikor meghalt.

Emlékszetek még, amikor olyan politikusok jöttek látogatóba, akik miatt nem kellett evakuálni fél Budapestet? A Pepperidge Farm emlékszik.

Ma volt szabad másfél órám a belvárosban, úgyhogy beültem a legközelebbi Starbucksba dolgozni a holnapra esedékes előadásunkon, de csak nem boldogultam a nettel. Odamentem a baristához, hogy mi a wifi neve, mert nem találom.
- Ja, úgy egy hete nincs wifi.
:)

Aztán találkoztunk néhány középsulis osztálytársammal, annyit röhögtünk, hogy már fájt az arcom, jól esett a lelkemnek nagyon ez a pár óra. Hazafelé viszont arról beszélgettünk, mennyire durva, hogy szalad az idő, én pedig még mindig annak a kis nyominak érzem magam, aki középiskolában voltam.
Nyilván nem az vagyok (nagyon remélem, hogy nem az vagyok), de mégis.

Most viszont dolgozhatok az előadáson, amit úgy terveztem, abban a másfél órában fejezek be.
Fuck my life.

Hogyan ne legyünk velem jóban

Random évfolyamtárssal (akit eddig amúgy kedveltem) beszélgettünk főzés közben.

Ő: És a szakdolgozattal hogy állsz? Kitöltöttem a kérdőívedet, tök érdekes volt, de miket akarsz majd kihozni belőle?

Én: /röviden elmondom/

Ő: Oh, értem, bár ez nem annyira dietetikai kompetencia. Már nem azért, csak nehogy visszadobják.

Én kívül: :)

Én belül: 

Csak akkor viszek magammal ernyőt, ha akkor is esik, amikor elindulok otthonról - szóval ma kicsit megáztam.

Nemrég Gym Buddy D.-vel (akinek kéne normális fedőnév) leszelektáltuk egy csomó ruhánkat és elvittük a H&M-be, ahol utalványt adtak érte. Először oda akartam adni D-nek, mert azóta sem vettem új ruhát és már nem is van ingerenciám rá, de végül megtartottam - fehérneműt csak kell majd venni valamikor.

Ha pedig már konzumerizmus, ma randiztunk BFF-fel és megláttuk az egyik kirakatban ezt, és még azt sem tudtuk, micsoda a cucc, de már biztos volt, hogy meg fogjuk venni.

Aktuális terápiás szokásaim: takarítás és kötés.

(Jóga is lenne, nemrég voltam ismét egy jógaórán és meglepően jól esett, erre azóta nem volt emberi időben megint, amire eljutottam volna - itthon meg hát nem az igazi, főleg mert amint előveszem a matracot és a macskák észreveszik, hogy jobbra-balra heverek rajta, azonnal jönnek meginvesztigálni, mi is történik.)

Egy régi filmben (amit mellesleg a szabadon választható Függőség és kultúra tárgyam teljesítéséhez szükséges kiselőadásom miatt néztem meg) említi az alkoholista szereplőnek a mentora, hogy vannak függő természetű emberek, akik egyszerűen jellemükből adódóan másoknál könnyebben függnek rá dolgokra - erre tökéletes mintapélda lennék én (khm Candy Crush), ugyanis most fejeztem be egy sálat hozzá illő sapkával, közben Medvegy is rendelt egy beanie-t és máris mániákusan nézem a következő projektet, és alig várom, hogy hétfőn megnyisson a fonalbolt és mehessek vissza vásárolni.
Közben tolom magam előtt a Nagy Küldetést, amit mindenképpen teljesíteni akarok majd, csak még gyűjtöm a bátorságot:

kötni egy pár zoknit.

Az interjúk legrosszabb része nem is az interjú maga (pedig az sem könnyű), hanem amikor visszahallgatom diktafonon az infók kinyeréséhez és el kell viselnem a saját hangomat.

hipszterkedésekbe

Amikor Medvegytől megörököltem a gépet, már láttam magam előtt a fenti jelenetet (csak sulis előadások helyett a regényem született rajta): és tényleg csodálatos, másfél óra intenzív munka - kivételesen tényleg, neten nézelődés + doksi írás 14%-ot merített az aksin.

Egyre jobban meglep, hogy elvileg sikerül elhitetnem a világgal, hogy határozott és magabiztos vagyok és tudom, hogy mit csinálok.
Miközben nem.

Head and shoulders knees and toes

Átraktam a macskák etetőtáljait a konyha egy másik csücskébe - a kb két négyzetméteres konyha esetében ez úgy egy méterrel arrébb helyezést jelent. Eddig a kis családunk 75%-át teljesen összezavarta ez a hirtelen, durva változtatás, szóval úgy tűnik, szőrgyerekeink örökölték az apjuk autizmusát.

A múlt héten voltunk apukámmal szélcsatornában repülni (ESZMÉLETLEN ÉLMÉNY VOLT), akkor kicsit meghúztam a vállam, ami azóta is benyilall néha öltözködés vagy fésülködés közben, amikor a fejem fölé emelem a karom. Szóval ilyen érzés többé nem gumicsontú gyereknek lenni.

Aztán elkísértem anyukámat orvoshoz a térde meg annak fájása miatt (szó szerint, mert alig tudott járni), és még a rendelőbe is bekísértem, az orvos legnagyobb vigalmára.

(Anyukám a tipikus anyamedve, az a fajta, aki más gyerekeket terrorizált, tanárokra borogatott asztalokat meg orvosokra rúgott ajtókat, ha rólam volt szó - de amikor saját magáról, olyan lesz, mint egy simlis kislány: először is addig tagad, amíg már nem tud normálisan létezni, aztán pedig ha el is megy orvoshoz, képes elsunyulni első körben a tüneteit, aztán a terápiát is.)

A doki szerencsére rendkívül alapos, türelmes és jófej volt (surprise, magán doki), és legutolsó körben akkor nyert meg magának, amikor mondta, kérjen beutalót vérvételre a háziorvostól, én pedig diszkréten megjegyeztem anyukámnak, hogy akkor kérjen nekem is D-vitaminra receptet: mire felkapta a fejét és megkérdezte, én mit szoktam szedni, megbeszéltük, ajánlott helyette mást, és végül anyukám nevére írt fel egész télre. Hogyan nyerjünk magunknak visszajáró beteget.

Amúgy a vége az lett, hogy anyukámnak alig van porc a térdében, bepróbálkoznak a hilauronsavas injekcióval, de a doki szerint nem árt barátkoznia a protézis gondolatával.

Ennek tudatában elkezdtem porcerősítőt szedni és újra jógázni (utóbbi vicces, régen jártam egy évig és szerettem is meg akkor elértem a lábujjaimat, erre rossz látni, hogy ami régen ment, most nagyon nem). Azt hiszem, ha lehet választani, a szüleim korában inkább szeretném a szélcsatornás-repkedős opciót választani, mint az ortopédiára sántikálóst.

Nálunk a családban Medvegynek van diagnosztizált teljesítményszorongása, erre ma én keltem fel egy órával korábban, mert azt álmodtam, hogy az este elküldött angolházit teljesen félreértettem és rossz lett - erre külön odajött hozzám órán a tanár, hogy én pont úgy oldottam meg, ahogy elképzelte. Fml.

Különösen rossz érzés, amikor jókedvemben beérdekelezek egy csomó programot facebookon, aztán amikor eljön az idő én meg kedvetlenül heverek a macska mellett, kapom a passzívagresszív értesítőt, hogy a program éppen zajlik. Meh.

Újra akarom nézni az It - Chapter 2-t, ha már az első részt azóta megnéztem itthon hatszor.

Az egyik kedvenc youtuberem kollaborált a colourpoppal, és én szépen rá is vetettem magam a szajréra, ahogy azt a marketingcsapat elképzelte: potom fél óráig próbáltam sakkozni postaköltséggel, vámmal és kuponkódokkal, de sehogy sem sikerült a lélektani határom alatt maradni - szóval dühödten bezártam az egészet és azóta használom a régi rúzsaimat.
Azért örülök, hogy nem jött össze, így is klímaszorongok minden olyan vételnél, ami terheli a környezetet (vagyis kb mindennél).

Amikor egy nem túl fényes szemináriumi órán punnyadva Szöszi rám ír, hogy nincs kedve délután tanulni, mikor végzek, elém jön és összeülhetnénk egy kávéra - úgy érzem, rajta keresztül az univerzum küld egy ölelést a lelkemnek.
Nagyon szeretem őt, néha sajnálom, hogy az érzelmeimet írásban, ki a vakvilágba tudom igazán jól közvetíteni, nem bele az illető arcába, lásd előző bejegyzés.

Szakdolgozat update: a konzulensem jóváhagyta a terveimet, éppen csak annyit módosítva rajta, hogy érezzem a törődést, de mégse bízzam el magam - nagyon kedvelem őt is, ha összeáll a végén a szakdolgozat, komolyan lehozok neki egy csillagot ajiba az égről.

Azóta megírtam az angolházit és az étrendeket, meg behoztam egy hétnyi gyakdietet is, de no, még mindig nem állok valami fényesen. Szóval ideje feltenni egy arcmaszkot és olvasni egy kicsit.

Just kidding, tanulni fogok.

"úgy szerettelek, te voltál az élet, az egyetlen, ami sikerült"

Néha nem árt emlékeztetnem magam, milyen elképesztően szerencsés is vagyok.

Ő állítólag már az első találkozáskor tudta, hát én nagyon nem, de mit tudhat az ember tizenhét évesen. 

(vagyis a világon nagyon sok tizenhétéves bizonyára nagyon sokat, de én nem - én egyszerre voltam koromhoz képest komoly és értem későn meg lassan)

Ő állítólag végig biztos volt benne, bennem, bennünk, és én voltam az, aki mindig óvatosan oldalra lesett, mikor gondolja meg magát, mikor lesz elege belőlem: a hülyeségemből, a faksznijaimból, a személyiségemből, mert sok van mindegyikből. 

Ő meg csak fogta a kezem, nem engedte el soha, még akkor sem, amikor összevesztünk velem, még a legnagyobb melegben sem.

És aztán nem csak fogta, hanem meg is kérte, én meg neki adtam, ha már ennyire kell neki.

Ő állítólag nem így tervezte soha, hanem egyszerűbben: egyszerű lány vidéki házzal, suzuki swifttel, kutyával az udvarban, pszichés betegségek nélkül, hát aztán valahogy mégis én lettem belőle, meg irreálisan pici lakás, két macska, mentálmóka és -kacagás.

Állítólag nem bánja.

Én pedig nem győzők hálát adni, hogy én miatta hittem évekig, hogy ilyen egy normális kapcsolat, és csak ahogy egyre többet látok a világból, látom azt is, hogy nem, ez különleges, ritka és elképesztő szerencse volt, hogy ő engem és én őt és mi egymást megtaláltuk.

Ma tíz éve.

Sweet summer child vagyok

Túléltem életem első szakmai konferenciáját - mint néző, ha ha, de így is aránytalanul sok energiámba került.

És már majdnem kezdtem túlzottan magabiztosnak érezni magam, amikor nagy boldogan felismertem és vidáman ráköszöntem egy korábbi gyakvezemre, akivel azt hittem, annó volt köztünk valami* - erre konkrétan látszott rajta, hogy fingja nincs róla, ki vagyok, még azután sem, hogy bemutatkoztam és elmondtam, honnan (kéne) ismer(nie), szóval a kezdődő csökevényes kis önbizalmam lábon lőtte saját magát és többet nem is mertem idegenekkel szóba elegyedni.

*mármint beszélgettünk 1:1ben is és sok szakmai témában értettünk egyet, és én abban a hitben voltam, hogy a lelkünk összerezonált, összekötött minket a közös szemlélet, stb.

Én kis veknim - egy kecsesen kinyújtott virgáccsal :3

Mellesleg itt van nálunk szittelésre a nővéremék kutyája, és senki sem élvezi túlzottan a helyzetet: se a kutya, se a macskák, se Medvegy, az előzőekből kifolyólag én különösen nagyon nem. Mindannyian vágjuk a centit szerdáig, és azt hiszem, az "egyszer majd lesz egy kutyánk is" hajó hivatalosan is elment és elsüllyedt a fenébe, mi meg itt maradtunk Medveggyel (aki amúgy hivatalosan kutyás, remélem erre mindenki emlékszik), aki vigasztalóan tutujgatja a macskákat és gügyög nekik, hogy ne aggódjanak, a blöki hamarosan elmegy, ez az ő otthonuk és mi szeretjük őket.

kicsit meghatott

Egy nap alatt 137 kitöltés, és ugyan első ránézésre nem minden hipotézisem van alátámasztva, a kifejtős kérdésre a vártnál több és meglepően őszinte választ kaptam, néhány dicséretet, bátorítást - meg egy óvatos észrevételt, hogy elírtam a leírásban a szakdolgozatomat szakdolozatomnak (amit most már kabalából így hagyok: Medvegy az övét úgy adta be, hogy elírta benne a tanszék nevét, csak mire észrevettük, nem volt idő újraköttetni).

Én meg elérzékenyülve ülök a gép előtt, hogy ennyien rám szánták az idejüket és őszintén nyilatkoztak a szokásaikról...

Mostmár lennie kell ebből valaminek, elvégre nem hagyhatom, hogy 137 ember hiába szórakozzon nekem a kérdőívemmel.

Kérdőívkitöltés koldulás

Kedves idetévedők,

Ha ti is szeretnétek, ha végre abbahagynám az egyetemről való siránkozást és kikerülnék a Valódi Felnőtt Életbe, szánjatok meg az alábbi kérdőív kitöltésével.

(elvileg 18-30 éveseket vizsgálok, de az életkort kérdező résznél senki sem nézi hazugságvizsgálóval a válaszokat *kacsint kacsint*)

A kitöltés 5-10 perc: Medvegy, BFF és apukám volt a konktrollcsoport, előbbiek ideje 5:34 és 4:47, utóbbié 10:12 volt. Ennél rövidebbre sajnos nem tudtam fogni, de vigasztaljon a tudat, hogy ennek sokszorosát fogom majd az eredményekkel tölteni.

És lehet nyálasan hangzik, de minden kitöltésért hálás vagyok!

(erre Medvegy a tanú, aki látja, ahogy lelkendezem a számláló felett, valahányszor ugrik egyet)

Puding

Szükségem lenne egy új nadrágra, de elfogadtam a használtruhás szeptember kihívást, a nadrág meg nálam körülményes vétel, amit jobb szeretek újonnan beszerezni, így inkább egészen lemondtam róla.
Engem is meglepett, de meg tudtam oldani, még mindig van mit viselnem és meglepően kreatív megoldások is születtek.
Ez a kis diadal most boldoggá tesz.

Meg az is, amikor az előadáson csacsogva (de utálom ezt a szót, nem tudom, miért ezt választottam) valami olyan fergetegesen vicceset sikerül kisütni, hogy be kell bújnunk a pad alá a röhögéstől - amit már éppen sikerülne elfojtani, amikor meghalljuk a másik szakaszos kuncogását és kezdődik az elölről.

Tegnap hajnalban suliba készülődés közben szorongtam egy kicsit az előttem álló nagyobb kihívások miatt, de fogmosáskor belenéztem a tükörbe és megbeszéltem magammal, hogy ha az élet bekeményít, oké, akkor vége a pudingságnak és szintet lépek én is, és a szemembe néztem és megvontam a vállam.
És azóta valahogy nem szorongok.

Ha tudtam volna, hogy ez ilyen egyszerű, évekkel ezelőtt túlesem ezen a nagy beszélgetésen.

Amúgy a hajam is unom és csinálni kéne vele valamit, ami nem tönkretétel.

27

Tartalmas hét, amelyen minden nap engem ünnepelt a világ - mondta a lány szerényen.

Már 26 éve is tudtam partyzni

Megkezdődött a suli, ugyan majdnem minden reggel 8ra kellett mennem, amibe már szerda tájékán bele akartam halni, de azért jó volt visszatérni az emberek közé. Ilyenkor mindig meglepődöm, mert erősen introvertáltnak tartom magam, mégis akkor érzem magam igazán jól, ha naponta minimum néhány órát (optimálisan 2 ‹ x ‹ 8) társaságban töltök.
Szóval most pont jó.

Mind the cicás marcipán

Mindemellett minden napra jutott egy randi a legfontosabbakkal (hashtag beloved), ráadásul az élet is elkényeztetett: negatív lett a torokváladék-tenyészetem és a HIV- és szifilisz-tesztem, az új kórházi gyakorlatomon megint jó helyre és cuki doktornőhöz kerültem, és az első gyakorlaton olyan édes beteget kaptunk, hogy komolyan egész nap mosolyogtam.
Ja, és leléptünk a UPC-től és az új net nem csak gyors és fasza és megbízható, de lett mellé egy csomó új tévécsatornánk is.

És valahogy most egyáltalán nem nyomasztott a tény, hogy egy évvel közelebb kerültem a Rettenetesen Ijesztő Harminchoz, mert valahogy biztos vagyok benne, hogy ez egy fasza év lesz és nagyon jó dolgok várnak rám.

"Szerintem ez nem vegán... és nem is cukormentes"

It's a beautiful day - It's a rather nice day

Megnéztük az It Chapter 2-t, hát teljesen odavagyok érte, egy icipicit sírtam is a végén a meghatottságtól (meg a nagyon érdekesre sikerült vég miatt is)(de főleg a meghatottság miatt), annyira tetszett.
Most nagyon el akarom kezdeni a könyvet, meg nem is akarom elolvasni egyszerre, mert tuti nem lesz ugyanolyan, és a film hangulatát akarom magamban megtartani.
AAAAH de nagyon tetszett.

Aztán mindezt sikerült fokozni, amikor hazaérve rákerestem Bill Skargardra imdb-n, és megláttam, hogy a következő filmjei között szerepelt a Mindig az ördöggel, ami 2016 egyik kedvenc olvasmánya volt, szóval most tiszta lelkes vagyok.

Ja, még három éve vettem überpuha merinó fonalat akciósan, a feléből sálat kötöttem Medvegynek, a maradék egy-egy gombolyag szürke és kék fonal viszont nem volt elég semmire, szóval csak pakolásztam ide-oda.
Most jutottam oda, hogy neki is lássak egy kétszínű sapkának (az őszt hivatalosan is megnyitom), de sehogy sem tudtam eldönteni, hogyan kombináljam össze a két színt - a biztonság kedvéért ellenőriztem még egyszer, és megint lett készleten! Happy grandma noises.

De mivel az én életem sem csak játék és mese, holnap reggel nyolckor ismét (és utoljára!) nekem is megkezdődik a félév, és mivel elfogyott a kávéhoz való tejem, csak sima almatea lesz a termoszomban, amit szorongatva fogok aludni a hátsó sorban.
Aw yiss.

Újdonság: 178 centi vagyok, szerintem az életem során felpróbált (hosszú)nadrágok jelentős része azért nem került megvételre, mert úgy néztem ki benne, mint egy még növésben lévő gyerek a tavalyi nadrágjában.
És most életemben először le kell vágnom egy farmer alját - mert megörököltem a még nálam is magasabb és hosszabb lábú nővéremtől. Érdekes érzés volt.

Az igazi nyomor: menstruációs görcsöktől való fetrengés közben allergiától is tüsszögni és vakarni a szemem.

Történelem: ma megvolt életem utolsó tárgyfelvétele, és csak negyed óráig nem engedett be a neptun és csak egy tárgyról maradtam le, mert kevesebb hely van, mint amennyien vagyunk.

Deep dark fears

Igazából rettentő idegesítő vagyok, csak a családom már megszokott, a barátaim pedig nagyon udvariasak.

Valaki egyszer csak az alapján fog megítélni, ahogy akkor viselkedem, amikor nagyon ideges vagyok - jövőbeli állásinterjúk, ha ha, alig várom.

Valójában nem az országgal van gond, és hiába keresem majd az otthont és a boldogságot, mert a gond velem van.

A szüleim nem élnek örökké.

Medvegy egy nap elém áll és közli, hogy már nem szeret.

Valamiben nagyon tehetséges vagyok, de soha nem fog kiderülni, mert nem próbálom ki magam benne.

Ez meg közös félelmünk valakivel:

https://deep-dark-fears.tumblr.com/

"Csak áramszünetben értékeljük igazán az internetet, a csapvizet pedig akkor, amikor a szomszéd vízóracseréjét elbasszák és ezért nálunk sincs víz, és már nagyon kell pisilni és ölni tudnánk egy kávéért."
Sieglinde Coelho

Manapság elkezdtünk hipster kávézókba járni, és a kedvenc pillanatom, amikor fizetéskor a cuki barista megkérdezi, hogy ízlett a kávé, én pedig álnok módon rávágom, hogy isteni volt, miközben én abszolút nem értek hozzá, Medvegy meg öt perccel korábban lefikázta.

Tavaly nagyon jófej tanárnőt kaptunk Szakdolgozat módszertanra, és enyhe kétségbeesésemben arra jutottam, visszaélek az utolsó óra végi ajánlásával, hogy keressük nyugodtan, ha kérdésünk van - és a konzulensem előtt elküldtem neki is a hipotézisemet és a kérdőívemet.
A válaszát szerintem kinyomtatom és kirakom valahová a falra: megdicsérte, hogy nagyon jó a téma (és kérte, hogy később küldjem majd el, milyen eredményeket kaptam!), jók a hipotéziseim (!!) és jól illeszkednek hozzájuk a kérdések is (!!!), csak megjegyzéseket fűzött hozzá, hogyan fogalmazzam át kicsit a kérdéseket és a kérdőív felépítését, hogy később könnyebb legyen kitölteni meg nekem kiemelezni a válaszokat.

Amúgy le a kalappal minden tudományos munkát végző és arról író ember előtt (khömmkhm Koptschek Babmacska), én kb úgy érzem magam, mint a kutya a laboros mémen, és mindig az az érzetem a nap végén visszaolvasva a megszült irományt, hogy atyám ez de amatőr.

Lass liegen

Mindig rászólok magamra, hogy nem ítélkezünk, nem ítélkezünk, de nem tehetek róla, ezektől a hashtagezésektől meg szomorú képektől facebookon mindig elképzelem, hogy az illető a posztolás után elégedetten hátradől, hogy na, megtettem, amit csak lehetett, a világ nekem hála ma egy szebb hely lett.

Aztán lehet, hogy előtte adakozott valamelyik megbízható alapítványnak vagy aktívan, a való világban cselekedve ténylegesen kivette a részét a segítésből. Esetleg csak szorong és tehetetlennek érzi magát (pont mint én is).

Szóval nem tudhatom.

Egy bizonyos fajta vape tökre hasonlít egy terhességi tesztre, először nagyon meglepődtem, miért szopogatja valaki.

Megkaptam angolul az Anne of Green Gables-t, először is a kiadás annyira meseszép, szerintem a választásnál 75% a kinézetnek szólt, mert a sztoriról csak annyit tudtam, hogy régen adták a tévében a sorozatot és a jó értelemben weird gimis padtársam teljesen rá volt gyógyulva a könyvekre. Erre most énis rágyógyultam egy tizenegy éves, XIX. századi kanadai lány kalandjaira.

Youtube: (automata lejátszáson van)
Medvegy: Ez meg mi? Komolyan? Német rap..?
Én: ¯\_(ツ)_/¯

suck my spirit dick (5.670/60.000)

Normális, hogy a szakdolgozatomat szóba hozva teljesen nevetségesnek érzem a témát? D. próbált megnyugtatni, hogy egyrészt igen, teljesen, másrészt bsc diplománál senki sem várja el tőlem, hogy orvosi Nobel-díjas kutatással álljak elő, de akkor is.

Mellesleg nem kicsit összezavar, hogy két laptopom van, egy munka meg egy fun laptop, és amikor az egyiken vagyok, azonnal a másikhoz illő tevékenységre támad kedvem.

életem

Kitaláltam, hogy szükségem van egy új hobbira, egyáltalán, valami új, kreatív kihívásra az életemben, szóval vettem egy készlet vízfestéket és akvarellpapírt. Eddig vegyesek az érzéseim, ami jól sikerült, az tényleg jó lett, néha viszont csak lesek, hogy se az ecset, se a festék nem engedelmeskedik nekem. De még a kreatív kihívást látom benne, csak kicsit unom, hogy vízfesték tutorialokban mindenki csak növényeket meg levélmintákat fest, ami engem pont rettentően de nem érdekel.

Az igazi tehetetlen düh: amikor 5 kiló bontatlan basmati rizst kell kidobni, mert a lépcsőházban tárolva molyos lett az egész.

Ich sitz in einem Starbucks in Phuket*

*amúgy nem, itthon ülök Budapesten, csak ha mostanában a környezetem azt látja, hogy átszellemült arccal ülök és nézek a messzeségbe, közben jó eséllyel ezt a számot üvöltöm magamban nagy beleéléssel.

Lidl-ben.
- Az a joghurt nem vegán.
- Tudom, de D-nek veszem.
- Akkor jó. Mert figyelek ám.
Amúgy nem vagyok nagy térítő semmilyen értelemben, se vegán, se hulladékmentes, se egyéb téren, de örül a kis szívem, amikor látom a barátnőmet, hogy csak a zsemlét teszi műanyagzacsiba, előtte minden gyümölcsöt és zöldséget csak úgy simán rak a kosárba. Apróságok.

Megint kezdenek romantikus gondolataim lenni a suliról, ami egyértelmű jele annak, hogy túl régóta tart a nyári szünet és túl sok a szabadidőm.

Final countdown to my mental breakdown

Szivárványszínű pulcsit akarok kötni.

Minek veszek bérletet, ha nem ellenőrzi soha senki? Még a metró bejáratánál se?? Akkor se, ha erőszakosan az orruk alá szeretném dugni???

Megnéztük az Us-t, és utána meg kellett google-znom, mit is láttunk.

Beültünk egy Starbucks-ba kicsit együtt dolgozgatni (1.812/60.000), bedugtam az új kedvenc számomat, erre feltűnik az első sor: Ich sitz' in einem Starbucks in Phuket.

A konzulensem még nem válaszolt (hogyhogy nem válaszol 24 órán belül hétvégén a nyár közepén, na majd így választok énis ajándékot neki)(már ha eljutok egyáltalán a leadásig), enyhén rezzenek csak össze, valahányszor csippan a telefonom.

Írtam egy novellát, amiről még én sem tudom, miről szól.

Lorem ipsum dolor sit amet

672/60.000

Meglepően gyorsan jutottam oda, hogy uramatyám rossz témát választottam, hogyan lesz ebből szakdolgozat, hogyan fogok erről ennyit írni, de ha sikerül is, úgysem olvassa el senki, mert béna témát választottam és tudománytalan és unalmas lesz az egész.

Próbálok nem hiperventillálni.

Írtam a konzulensemnek, hogy jóváhagyja a változtatási terveimet meg amit eddig alkottam, és most nem kicsit vagyok nem annyira nyugodt.

Mindenesetre eljött a történelmi pillanat, és nyitottam egy "Szakdolgozat" nevű szöveges doksit a gépemen, bemásoltam az ajánlott felépítést vázlatnak és naponta foglalkozom vele kicsit.

Már csak 59.328 karakter van hátra.

Medveggyel ma elmentünk randizni, és többször is gyanakodva néztünk körül a környezetünkben lévő büdös embert keresve, vagy gyanusítottuk meg a másikat, hogy mutassa a cipőtalpát, tuti belelépett valamibe.
Hazaérve:

Eddig azt hittem, nem vagyok szexista, de amikor képes vagyok egy órával korábban kelni, mert a kényelmes időpontban csak egy ugrabugra órá van, amit egy pasi tart, elgondolkodtam, hogy talán mégis az vagyok.

Az új kedvenc kávézónkban a pincérlány óvatosan leteszi elém a kávémat és bocsánatot kér, amiért "kicsit elrontott univerzum-mintát" sikerült alkotnia a habra.

Máris jobban ízlik a kávé tudván, hogy ezen nem unalmas levél vagy szív van, hanem az univerzum, kicsit elrontva.

Medvegy nemrég panaszkodott, hogy tönkretettem, mert már nem esik jól műanyag csomagolásból enni-inni bármit is. Szavak nincsenek rá, mennyire büszke vagyok.
Arra viszont nem, hogy elrángattam egy vegánok által imádott, szuperlatívuszokkal leírt pizzázóba, ahol csendben betűrtük a pizzánkat és utána megbeszéltük, hogy soha többet nem megyünk újra.

Mindig zavarba jövök, amikor megyünk valahová és a házigazda kérdezgeti, hogy akkor mivel készüljenek nekem. Szörnyen aranyos gesztus, mégis szégyellem magam, hogy na, én vagyok A Problémás, akire oda kell figyelni.

A szomszéd gyerekek néha megtévesztően úgy visítanak, ahogy a macskáim nyávognak, ha fel akarják hívni a figyelmem valamire.

pillanatok

A szállásunkon, az ágyon heverve instát görgetek, amikor egyszer csak sírva fakadok.
Medvegy, azonnal mellém telepedve: Valami rossz történt egy cicával?
(az egyik instán követett illusztrátor csajnak el kellett altatni a cicáját. ő már a második rövid időn belül, akihez képregényeken keresztül kötődtem, és most elveszítjük - hosszú percekig sirattam egy ismeretlen cicát.
nem vagyok normális.)

A szomjhalál szélén egy ivókúttal szerencsétlenkedem, amit sehogy sem tudok működésre bírni. Egyszer csak mellettem terem egy alacsony kínai pasi, kínaiul próbál magyarázni majd erőszakosan pumpál kettőt a karral, és amikor a kezembe ömlő vizért őrült módon hálálkodom, csak legyint és mosolyog.

Medvegy kitalálta, hogy neki tetszik az élénksárga körömlakk, úgyhogy a nyaralás legelső napján amikor megláttunk egyet, megkaptam és első lelkesedésemben fel is kentem rögtön.
Szóval egész végig kanárisárga körmeim voltak, amik Medvegyen kívül senkinek sem tetszettek és nem is mentek semmihez.

Németországban a szelektív kukák kulccsal zárható kapu mögött vannak a lakóövezetekben, amihez nem volt hozzáférésünk. Szóval végig szelektíven gyűjtöttük a szemetünket, majd ma hajnalban egy "dobjátok ki helyettem bitte" levél kíséretében otthagytam a szelektív kukák mellett.

im so sensitive i wasn’t made for earth

A horrornovellás könyvemben az egyik történetben súlyosan megsérül az egyik szereplő cicája.
Én abban a pillanatban átadtam Medvegynek és kértem, lapozzon oda, ahol már kifutott az esemény: percekig olvasott, majd az ujjával mutatta a sort, ahonnan biztonságos volt tovább olvasni.

Most kezdem annyira unni a nyári szünetet, hogy elővettem a tanulnivalókat, szakirodalmat és szakdoga témámat. Ez egy szint.

Kicsit nemjó manapság. Mindig olyan hülyén érzem magam, hogy mi jogom van nekem kicsit is nemjól érezni magam, amikor a szeretteim vigyáznak rám, gyakorlatilag vattába vagyok csomagolva és valamiért a környezetemben lévők sem gyűlölnek, szóval ha valakinek, nekem igazán nem lenne okom panaszra - és lőn, itt vagyok és panaszkodom.

Ezért nem tudom, érdemes volt-e egyáltalán megtörni a csendet, de a művészi kép Purr koszos kis sonkájáról talán kompenzál valamelyest.

Élő közvetítés a pokolból

Már lassan három órája főzöm a babot, amit már tegnap beáztattam, de még mindig roppanós.

Talán onnan érzem, hogy telik az idő, hogy A Danaidában már nem a bizonytalan, tanárába szerelmes egyetemista Katalinnal azonosultam, hanem a férjéről gondoskodni vágyó és házasságát elemző Katalinnal.
Ezért szeretek újraolvasni, főleg olyanokat, amelyeknek minden olvasásra más a mondanivalója.
Szabó Magda pedig egyre biztosabban beírta magát a kedvenceim közé, minden könyvénél kicsit azt érzem, hogy a könyv is olvas engem, és nem mindig tetszik, amit így együtt találunk magamban.



Beneveztem a műanyagmentes júliusra - és nekifutásból belebuktam, mert másodikán járt le a macskák spot-onja: ami a nem-kisállattartók kedvéért egy kis vegyszerrel teli műanyag pöcök egy másik műanyagdobozban.

Dolgok, amik egyszerre szörnyűek és töltenek el elégedettséggel nr. 1: tüsszentéskor megérezni az előző napi edzést a hasizmaimban.

Primo Victoria

Sikerült az utolsó vizsgám és beírták az utolsó jegyemet is, a harmadévet ezennel lezárom.
Csak kicsit akartam magam elsírni, amikor a hétfőin a szerzett nemtúljó jegyemet a tanárnő úgy írta alá, amikor megköszöntem, hogy "Nem szívesen, Viktória, menne magának jobban is...", aztán megígértette velem, hogy többet ilyen gyenge teljesítményt nem lát tőlem, én pedig a folyosón kb fél percig tudtam örülni, azóta az elégségesemen emésztem magam.
Nyaff.
Elszoktam tőle, hogy egy tanár megjegyzi az arcomat, ismeri a képességeimet és elvárásai vannak, és most nagyon fura.

Viszont szokás szerint vad éléssel ünneplem a vizsgaidőszak lezárultát, mindenféle értelemben. Most lenne kis időm takarítani, erre kávézom, olvasok és a The Last Czarst nézem.
¯\_(ツ)_/¯

Ja, és megyünk januárban Sabaton koncertre.

Nem kívánom a hummuszt. Hívjatok hozzám mentőt, mert nyilván haldoklom.

BFF ma hivatalosan is megkapta a diplomáját, megünnepeltük, ahogy kell, én pedig egész nap nosztalgikus meg emelkedett hangulatban voltam.
Mi még együtt túrtuk a homokot a homokozóban meg fröcsköltük a vizet a medencéből nyaranta, és az évek folyamán olyan erős kötelék lett köztünk, amit nehéz szavakkal kifejezni - és most itt van, az én határozott, erős barátnőm, aki mindig gondosan kijavított, hogy neki nem álmai, hanem céljai vannak, és én végignéztem, ahogy elérte az egyik legnagyobbat...

Na, mostmár én is mindjárt sírok.

Fortepan, Adományozó: Nagy Zita, Képszám: 11968 

Nem tudok tanulni, egyszerűen fizikálisan képtelen vagyok új információk befogadására.
Szerintem tönkrement az agyam.

Találkozások

Ma elkapott a szomszédasszony, hogy a macskáim gyilkolják a helyi faunát, főleg gyíkokat meg madarakat. Nem tudom, milyen reakciót várt, hogy majd leülök és elbeszélgetek velük? Mindenesetre megjegyeztem, hogy ha ha, pedig kapnak eleget enni, és elrohantam.

Gyilkosék, amikor éppen nincsenek akcióban

Pénteki random: Élelmezési Menedzsment vizsgára menet nyitom a suli ajtaját, és kijön rajta Midnight Moon és Koptschek.
Mindenesetre ügyesek voltunk, mert utána én is jelest kaptam, amivel így jelenleg csak ötöseim vannak, meg egy négyes. MI TÖRTÉNIK ITT.

Mellesleg vizsgák előtt, folyosókon várva szinte el tudom képzelni, milyen lehet a katonaságban egy osztaghoz vagy mihez tartozni. Ott van az a tucatnyi ember, akik közül a legtöbbel akkor beszélek életemben először, és a közös harc a diplomáért idegenekből rekordidő alatt csinál belőlünk bajtársakat - vigasztaljuk és lelket öntünk egymásba, súgunk, és a végén együtt örülünk a sikernek.
Akármennyire utálom a vizsgával járó feszültséget, szeretem ezeket a perceket, amikor elönt a szeretet az emberiség összefogásra való képessége iránt.

(a tételhúzás előtt három beugró kiskérdést kellett húzni, és én azért tudtam tökéletesen mindet, mert az egyik mindenkinek mumus, bonyolult kérdés volt, és azt addig magyaráztuk egymásnak, hogy a végére megtanultam - az egyik lány pedig óvatosan rám mosolygott, amikor kihúzta azt a tételt, ami az én gyengém volt és tíz perccel korábban még egyszer átvettük, csak a biztonság kedvéért.)

Mindegy, már csak a Gyakorlati Dietetika van hátra jövőhéten, és végeztem a harmadévvel - immáron végérvényesen és tényleg.
*kínosan nevetgél*

Love while the night still hides the withering dawn

Nagyon adok minden a környezetvédő megmozdulást, de amit meg nagyon nem értek, az az elviteles kávé. Miért akar bárki is menet közben kávét inni? Milyen élethelyzetben lehetséges, hogy szükségünk van a kávéra, de nincs idő leülni és békében elfogyasztani?
Többször majdnem vettem magamnak cuki bambusz meg akármilyen elviteleskávés poharat, de szerencsére mindig józanabb voltam és nemet mondtam magamnak.

Manapság az esküvős playlistjeinket hallgatom, amitől egyrészt romantikus hangulatba kerülök (istenem KÉT ÉVE volt), másrészt boldoggá tesz a tudat, hogy az esküvőnkön Rammstein, Hammerfall, Dream Theater, Epica, Sonata Arctica meg Coppelius szólt - és ez csak a szertartás meg a pre-esküvős gyülekezés volt, később jött még Korpiklaani meg Van Canto is.
(Mondjuk volt kitől tanulni, anyukám és apukám annó az El Condor Pasa-ra vonultak be negyven éve, mi pedig a While your lips are still red-re.)

Ha már romantika, az egyik kedvenc részletem aznap (a sokból) ez a fal volt: egy egyszerű fehér függöny, amire balról az én gyerekkori képeimet, jobbról Medvegyét csipeszeltük fel, és középen összefutottak közös képekbe. Atomcuki volt az egész, sokan dicsérték és mindig ácsorgott előtte valaki.

Az én képeimet mellesleg az esküvő előtti este válogattuk ki hármasban a szüleimmel, közben Aperolt ittunk és annyira szép volt az egész, ráhangolt minket a másnapra.

Tanulok is meg nem is, de inkább nem, mint igen.

Ez a rettenetes meleg megöl bennem mindent, a lelkesedést, a jókedvet, tehát azokat, amikből amúgy sincs sok.

Viszont az új kedvencem (a Chernobyl mellett, amit meg akarok majd venni Blurayen, négyes reaktor alakú díszdobozban) az A Young Doctors Notebook, időnként hangosan felnevetek rajta, annyira nagyon cuki és fura.

Ezen szintén hangosan felröhögök, ha eszembe jut.

BFF ledoktorált, az utolsó vizsgáinál olyan szimpátiaszorongásom volt, amilyen szerintem a sajátomnál lesz legközelebb. De megcsinálta, én pedig annyira nagyon büszke vagyok, hogy azt még neki sem tudom elmondani - szóval kiírom ide, ahol sosem fogja látni.

Életjel

Ha mindenki fura és valamilyen szinten kilóg a sorból, létezik egyáltalán A Sor? Vagy akkor csak egy ismétlődő mintázatot adó, tekergőző "sor" létezik? - napi meta.

Apropó: postán meglepően hamar sorra kerülni - napi felnőtt öröm.

Nagyon jó ötlet volt bekövetni az Országos Mentőszolgálatot facebookon, a posztjaiktól kicsit visszanyerem a hitem az emberiségben.

Bizarr orosz zenéket hallgatok, meg azt nézem, ahogy egy pasi zongorázik és közben a szemembe néz. Szovjet Oroszországban a videó néz téged.

What is the cost of lies

Másodjára is végignéztem a Csernobilt, és átraktam a keddi vizsgámat egy későbbire.
A kettőnek nyilván semmi köze nincs egymáshoz.
Jövő ilyenkor már államvizsga, azt nem lehet átpakolni, B vizsga sincs belőle, és nyilván a depressziós epizódjaim sem múlnak el addigra. Mókás lesz majd akkoriban a környezetemben lenni. *idegesen nevetgél*

Kaptam egy edzőcipőt, Adidas, életem elsője. Medvegy azóta slav squattoltatni* akar, én viszont el vagyok tőle ájulva: miért hallgatta el előlem eddig mindenki, hogy a járás ekkora komforttal is járhat? Azon már túl vagyok pár éve, hogy nem kell feltétlenül fájnia, de ez még mindig új érzés, és egyszerűen csodálatos.

*ami amúgy is szokásom volt régen, ha valamit térdmagasságban kellett nézni, aztán leszoktam róla, mert Medvegy rendszeresen kiröhögött, hogy úgy nézek ki, mint egy pisilő kislány

Én ma reggel:
Szavak nincsenek rá, mennyire meg akarom nézni a Csernobilt, de annyira törékeny a lelki békém, hogy egyszerűen nem merem bevállalni.
Napi felnőtt döntés rovatunkat hallhatták.

Három órával később:
*masszív depresszió az első epizód úgy ötödik percétől kezdődően*

Gyenge vagyok.

Klinikai dietetika jeles, woo hoo.
Keringési elégtelenségek tételt húztam, és megőrzöm a lelkemben ínségesebb időkre a tanárnő meglepett-elégedett arcát, amikor előadtam a feleletem - amit a tanárnő előadásának anyagából, a kórházi gyakorlatot tartó doktornő magyarázatából és BFF gyorstalpalójából gyúrtam.
DROPS THE MIC.

Jól esett most sikerélménnyel kezdeni a vizsgaidőszakot, erőt ad a tanuláshoz, ha már a kórházi gyakorlatom ilyen szerencsétlenre sikerült a félévben.

Vicces amúgy, milyen ijesztőnek tűnik egy-egy anyagrész (mint pl. a szívelégtelenségek is), amíg le nem ülök fölé és össze nem áll a kép - és onnan már tényleg minden simán a helyére kerül, csak na. A leülés rész néha olyan nehezen megy.

Hagyja az anamnézist másra. Engem vigyen fel a padlásra

Ma a buszon végighallgattunk egy nagymamát, ahogy részletesen beszámolt a kb. tízévesforma unokájának az egészségi állapotáról és az Uzsoki ortopédiai osztályáról.
Amíg kissrác belül halott arccal meg én félig érdeklődve hallgattuk, micsoda labirintus a kórház, melyik szobatársnak milyen protézist helyeztek be és milyen volt a rehabilitáció, deja vum lett, ahogy a saját nagymamám mesél nekem a pajzsmirigy-működéséről, majd meg kellett érintenem a nyakát*, hogy kitapintsam.
Nem tudom, hány születésnap kell hozzá, hogy valaki elfelejtse, milyen volt gyereknek lenni, azon belül milyen kurvára nem érdekelte mások egészségi állapota, hogy aztán ugyanezt kezdje csinálni a kölykökkel.

*mi nem voltunk olyan ölelgetős-érintős kapcsolatban, ezért nagyon erősen emlékszem rá, mennyire lefagytam.

Az egyik évfolyamtársam tegnap rámírt, hogy át tudnám-e küldeni az évközben leadott kiselőadásom ppt-jét, mert tök jó volt és abból szeretne tanulni. Ez annyira megmelengette a kis szívem, hogy nem is csináltam aznap semmi tanulás- vagy suli-related dolgot.

nyilván nem azonosulok ezzel semennyire se

A legutóbbi repcsis élményem után kitaláltam, hogy akarok egy zajszűrős fejhallgatót.
Először is Medvegy megmutatta, mennyibe kerülnek az aktív zajszűrős darabok, ezután módosítottam sima over the ear fejhallgatóra. Elmentünk a Media Marktba, egy fél órán át hallgattam a Stamp on the Groundot a kiállított darabokon, mialatt Medvegy részeg angolokat imitáló hangokat adott ki (Fockoff, mate), hogy teszteljük a hangzást. Nagy nehezen leszűkítettem kettőre, összehasonlíttattam őket Medveggyel a műszaki tulajdonságaik alapján, mire eldöntöttem végre - majd a sorban állva meggondoltam magam, visszaraktam a polcra és hazamentünk.

Aki azt gondolja, hogy egy kisbabánál rosszabb nem történhet egy repülőúttal,

még sosem utazott egy repülőn egy tucat legénybúcsús angol faszival.

Mennyire fura, hogy manapság túlságosan kényelmesen utazunk, és egyre jobban felkönyököl bennem a vágy egy jó kis hátizsákos, szerencsétlenkedős utazásra, amikor nincs kocsi a fenekünk alá tolva, meg meleg zuhany meg kényelmes matrac, hanem parkban alszunk, mint egy mókus a saját pulcsink a párnánk és csak cicamosdunk a hidegvízben.

Hülye vagyok.

Barátok leszőkéztek nemrég, én röhögtem, aztán láttam most képeket magamról hátulról, és azóta nem röhögök. 

Mikor lettem szőke?

Nekem nagyon tetszik, csak ez most kicsit megnehezíti a dolgomat, mert amúgy változtatni akartam a kinézetemen - ami lényegesen komplikáltabb, ha se a hajam színéhez, se a hosszához nem akarok hozzányúlni.

Egy kórházi gyakorlatnál mennyire normális, hogy minimum a fele (de inkább több) folyosókon meg egyéb helyeken awkward álldogálással telik..?

Az eddigiekben nem ehhez voltam szokva, és most nem tudom, hogy eddig voltam kivételesen szerencsés és most rúgott arcon a valóság, vagy csak éppen most fogtam ki egy különösen szerencsétlen gyakvezt.

Mellesleg ünnepélyes keretek között elraktam a téli- és elővettem a nyári ruháimat, megint szelektáltam egy zacskónyit közülük. Vicces, szerintem a megjelenésem alapján senki nem gondolná, mekkora ruhatáron csücsörgök - mivel általában fekete harisnya + ruha, macskás póló + fekete szoknya, csíkos/fekete póló + fekete nadrág van rajtam.
Ehhez képest szörnyű, de adok tovább most három olyan ruhát is, ami nem hagyta el a lakást... szerencsére már semmi örömömet nem lelem a ruhavásárlásban, szóval a következő szezonban ez a szám remélhetőleg már nulla lesz.

Pénteken viszont megvolt az utolsó tankonyha a félévben, legközelebb szeptemberben kell majd fehér naciba bújnom meg péntekekhez igazítanom a manikűrözést. Kaptunk csokit a gyakorlatvezetőtől, hogy sok sikert a vizsgákhoz. Még bevállaltam egy utolsó mosogatást is. Szinte átjárt a zen és a szeretet.
Aztán ez elmúlt.

Holnap meg reggel nyolcra megyek gyakorlatra, kicsit meg fogok halni, elszoktam én az ilyen hajnali időpontoktól. De nagyon remélem, hogy jó lesz és ad egy kis motivációt a vizsgaidőszakra, nagyon rám fér, most valahogy nem érzem magamban a powát - amit mi sem bizonyít, hogy le kellett mondanom egy előrehozott vizsgámat, mert a hétvégén egyszerűen képtelen voltam rávenni magam a tanulásra.

Nagyon vicces amúgy, három hozzám közel álló barátommal is sok izgi történik manapság (ketten államvizsgáznak, egy munkahelyet vált), és én nagyon durván szimpátiaszorongok velük együtt. Ilyen érzés, ha szeretsz valakit?

Most döbbentem rá, hogy menő kapszularuhatáram van. Aki nem hiszi: jelenleg lyukas nadrágban ülök, mert nincs másik. Nem szegény vagyok, hanem minimalista hipszter - a novel by me.